Az ős Kaján
Bibor-palástban jött Keletről
A rímek ősi hajnalán.
Jött boros kedvvel, paripásan,
Zeneszerszámmal, dalosan
És mellém ült le ős Kaján.
Duhaj legény, fülembe nótáz,
Iszunk, iszunk s én hallgatom.
Piros hajnalok hosszú sorban
Suhannak el és részegen
Kopognak be az ablakon.
Szent Kelet vesztett boldogsága,
Ez a gyalázatos jelen
És a kicifrált köd-jövendő
Táncol egy boros asztalon
S ős Kaján birkózik velem.
Én rossz zsakettben bóbiskálok,
Az ős Kaján vállán bibor.
Feszület, két gyertya, komorság.
Nagy torna ez, bús, végtelen
S az asztalon ömlik a bor.
Ó-Babilon ideje óta
Az ős Kaján harcol velem.
Ott járhatott egy céda ősöm
S nekem azóta cimborám,
Apám, császárom, istenem.
Korhely Apolló, gúnyos arcú,
Palástja csusszan, lova vár,
De áll a bál és zúg a torna.
Bujdosik, egyre bujdosik
Véres asztalon a pohár.
„Nagyságos úr, kegyes pajtásom,
Bocsáss már, nehéz a fejem.
Sok volt, sok volt immár a jóból,
Sok volt a bűn, az éj, a vágy,
Apám, sok volt a szerelem.”
Nyögve kinálom törött lantom,
Törött szivem, de ő kacag.
Robogva jár, kel, fut az Élet
Énekes, véres és boros,
Szent korcsma-ablakunk alatt.
„Uram, kelj mással viadalra,
Nekem az öröm nem öröm,
Fejfájás a mámor s a hírnév.
Cudar álmokban elkopott
A büszke oroszlán-köröm.”
„Uram, az én rögöm magyar rög,
Meddő, kisajtolt. Mit akar
A te nagy mámor-biztatásod?
Mit ér bor- és vér-áldomás?
Mit ér az ember, ha magyar?”
„Uram, én szegény, kósza szolga,
Elhasznált, nagy bolond vagyok.
Miért igyak most már rogyásig?
Pénzem nincs, hitem elinalt,
Erőm elfogyott, meghalok.”
„Uram, van egy anyám: szent asszony.
Van egy Lédám: áldott legyen.
Van egy pár álom-villanásom,
Egy-két hivem. S lelkem alatt
Egy nagy mocsár: a förtelem.”
„Volna talán egy-két nótám is,
Egy-két buja, új, nagy dalom,
De, íme, el akarok esni
Asztal alatt, mámor alatt
Ezen az ős viadalon.”
„Uram, bocsásd el bús szolgádat,
Nincs semmi már, csak: a Bizony,
Az ős Bizony, a biztos romlás.
Ne igézz, ne bánts, ne itass.
Uram, én többet nem iszom.”
„Van csömöröm, nagy irtózásom
S egy beteg, fonnyadt derekam.
Utolszor meghajlok előtted,
Földhöz vágom a poharam.
Uram, én megadom magam.”
S már látom, mint kap paripára,
Vállamra üt, nagyot nevet
S viszik tovább a táltosával
Pogány dalok, víg hajnalok,
Boszorkányos, forró szelek.
Száll Keletről tovább Nyugatra,
Új, pogány tornákra szalad
S én feszülettel, tört pohárral,
Hült testtel, dermedt-vidoran
Elnyúlok az asztal alatt.
2010. február 8., hétfő
2010. február 4., csütörtök
The King - Nr. 16.
Federer a Grand Slamre hajt
A világelső svájci Ausztráliában megszerezte 16. Grand Slam-sikerét, miután a fináléban 6:3, 6:4, 7:6-ra legyőzte a brit Andy Murrayt (22). A sztár elszánt, mint mondja, 2010-ben megpróbálja elérni a Grand Slamet, azaz ugyanabban az esztendőben nyerné meg a négy nagy versenyt, az Australian Open mellett Franciaországban a Roland Garrost, Angliában a wimbledoni bajnokságot és az amerikai US Opent. Ez a bravúr a sportág történetében eddig két férfi teniszezőnek sikerült, 1938-ban az amerikai Don Budge (†84), 1962-ben és 1969-ben pedig az ausztrál Rod Laver (71) diadalmaskodott mind a négy nagy tornán. Federer szerint a bravúrra idén lehet utoljára esélye.
– Győztem már az összes helyszínen, de egyszerre még sosem jött össze. Most jó erőben érzem magam, kész vagyok a nagy menetelésre – árulta el Federer, aki negyedszerre nyert az Australian Openen. – Ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy én is öregszem. Egyre több fiatal engem akar megverni, és bár egyelőre még állom a sarat, egyszer majd nekem is vissza kell vonulnom. Azt elárulhatom, a bejelentéssel nem fogok addig várni, amíg pofozógép leszek.
Federer eddig háromszor is közel került a Grand Slamhez, de mindannyiszor, 2004-ben, 2006-ban és 2007-ben is kifogott rajta a Roland Garros.
Amíg a svájci boldogan ünnepelte győzelmét, addig Murray második elvesztett GS-döntője miatt kesergett. Beszédében némi öniróniával utalt Federerre, aki tavaly zokogott Melbourne-ben az elbukott finálét követően.
– Sírni már olyan jól tudok, mint Roger, játékban azonban még fejlődnöm kell – kesergett Murray.
A világelső svájci Ausztráliában megszerezte 16. Grand Slam-sikerét, miután a fináléban 6:3, 6:4, 7:6-ra legyőzte a brit Andy Murrayt (22). A sztár elszánt, mint mondja, 2010-ben megpróbálja elérni a Grand Slamet, azaz ugyanabban az esztendőben nyerné meg a négy nagy versenyt, az Australian Open mellett Franciaországban a Roland Garrost, Angliában a wimbledoni bajnokságot és az amerikai US Opent. Ez a bravúr a sportág történetében eddig két férfi teniszezőnek sikerült, 1938-ban az amerikai Don Budge (†84), 1962-ben és 1969-ben pedig az ausztrál Rod Laver (71) diadalmaskodott mind a négy nagy tornán. Federer szerint a bravúrra idén lehet utoljára esélye.
– Győztem már az összes helyszínen, de egyszerre még sosem jött össze. Most jó erőben érzem magam, kész vagyok a nagy menetelésre – árulta el Federer, aki negyedszerre nyert az Australian Openen. – Ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy én is öregszem. Egyre több fiatal engem akar megverni, és bár egyelőre még állom a sarat, egyszer majd nekem is vissza kell vonulnom. Azt elárulhatom, a bejelentéssel nem fogok addig várni, amíg pofozógép leszek.
Federer eddig háromszor is közel került a Grand Slamhez, de mindannyiszor, 2004-ben, 2006-ban és 2007-ben is kifogott rajta a Roland Garros.
Amíg a svájci boldogan ünnepelte győzelmét, addig Murray második elvesztett GS-döntője miatt kesergett. Beszédében némi öniróniával utalt Federerre, aki tavaly zokogott Melbourne-ben az elbukott finálét követően.
– Sírni már olyan jól tudok, mint Roger, játékban azonban még fejlődnöm kell – kesergett Murray.
2010. február 2., kedd
F1 - Valencia
Massa: Perfekt!
A Ferrari brazil pilótája, Felipe Massa ismét boldogan nyilatkozott újabb tesztnapja után, amit az első naphoz hasonlóan az élen zárt Spanyolországban, Valenciában.
Felipe hozzátette, jelenleg nem lehet megmondani, hogy hol is állnak a mezőnyben a többiekhez képest, mindenesetre pozitív.
A mai napon ismét a Ferrari és Massa vitte a prímet. A brazil versenyző összesen 122 kört teljesített a spanyol aszfaltcsíkon. Legjobb ideje: 1:11.722. A pilóta a két nap alatt több mint 900 kilométert futott az új autóval.
Holnap, az utolsó tesztnapon a csapat új pilótája, a kétszeres világbajnok Fernando Alonso ül az F10-es Ferrariba.
Felipe Massa
Rendkívül boldog vagyok, mert sok kört teljesíthettem a pályán, miközben összességében minden rendben volt az autóval. Számomra ez egy nagyon pozitív nap volt. Jól érzem magam fizikailag.
Nagyon elégedettek vagyunk, mert az autó ismét jól teljesített. Sok beállítást kipróbáltunk, míg délután az abroncsokat hasonlítottuk össze különböző feltételek mellett. Fontos, hogy megtudjuk, miként is viselkednek a gumik, hogyan is reagálnak – különösen magasabb hőmérsékleten.
Lehetetlen megmondani, hogy hol állunk a többiekhez képest. Túlságosan is korán van még ehhez.
Michael a mai napon szabadnapos volt, a Mercedes-nél csapattársa, Nico Rosberg tesztelt. Egy kis biciklizés után a pálya körül beugrott korábbi munkaadójához, a Ferrarihoz egy ébédre.
„Mit mondtatok egymásnak?” – kérdezte a riporter.
„Semmi különöset!” – válaszolta fülig érő szájjal Massa.
„Barátok vagyunk, és gyakran beszélünk egymással. Ma szerintem csak honvágya volt a Ferrari motor-home-jában, mert nálunk van a legjobb kaja a Formula-1-ben.” – fejezte be Massa.
Lewis Hamilton: Egy időzített bombán ülünk
A valenciai tesztek első két napját követően több pilóta is nemtetszését fejezte ki annak kapcsán, hogy a verseny alatti tankolás betiltása miatt nehéz autóval kell rajthoz állniuk. Egyes szakértők szerint az új szabályozás veszélyes is lehet, ugyanis a teli tank benzin felforrósodhat az autóban a megmérettetés végére. Ezzel Lewis Hamilton is egyetért.
"Most egy rakétával megyünk kirándulni. Egy időzített bombán ülünk, amely bármelyik pillanatban felrobbanhat. Azzal persze tisztában vagyunk, hogy a Formula-1 egy veszélyes sport. Vállaljuk ezt a kockázatot. Mint versenyző nem aggódom, beszállok az autóba és teljes gázt adok." - idézi a News of the World a 2008-as év bajnokát.
Jenson Button osztja csapattársa véleményét. "Valójában már nyolcvan kilogramm benzin is tud ezt-azt okozni, így mindegy hogy nyolcvan vagy százhatvan kilogramm van az autóban. Az elzárószelep-rendszernek köszönhetően azonban nem lesz probléma."
A Ferrari brazil pilótája, Felipe Massa ismét boldogan nyilatkozott újabb tesztnapja után, amit az első naphoz hasonlóan az élen zárt Spanyolországban, Valenciában.
Felipe hozzátette, jelenleg nem lehet megmondani, hogy hol is állnak a mezőnyben a többiekhez képest, mindenesetre pozitív.
A mai napon ismét a Ferrari és Massa vitte a prímet. A brazil versenyző összesen 122 kört teljesített a spanyol aszfaltcsíkon. Legjobb ideje: 1:11.722. A pilóta a két nap alatt több mint 900 kilométert futott az új autóval.
Holnap, az utolsó tesztnapon a csapat új pilótája, a kétszeres világbajnok Fernando Alonso ül az F10-es Ferrariba.
Felipe Massa
Rendkívül boldog vagyok, mert sok kört teljesíthettem a pályán, miközben összességében minden rendben volt az autóval. Számomra ez egy nagyon pozitív nap volt. Jól érzem magam fizikailag.
Nagyon elégedettek vagyunk, mert az autó ismét jól teljesített. Sok beállítást kipróbáltunk, míg délután az abroncsokat hasonlítottuk össze különböző feltételek mellett. Fontos, hogy megtudjuk, miként is viselkednek a gumik, hogyan is reagálnak – különösen magasabb hőmérsékleten.
Lehetetlen megmondani, hogy hol állunk a többiekhez képest. Túlságosan is korán van még ehhez.
Michael a mai napon szabadnapos volt, a Mercedes-nél csapattársa, Nico Rosberg tesztelt. Egy kis biciklizés után a pálya körül beugrott korábbi munkaadójához, a Ferrarihoz egy ébédre.
„Mit mondtatok egymásnak?” – kérdezte a riporter.
„Semmi különöset!” – válaszolta fülig érő szájjal Massa.
„Barátok vagyunk, és gyakran beszélünk egymással. Ma szerintem csak honvágya volt a Ferrari motor-home-jában, mert nálunk van a legjobb kaja a Formula-1-ben.” – fejezte be Massa.
Lewis Hamilton: Egy időzített bombán ülünk
A valenciai tesztek első két napját követően több pilóta is nemtetszését fejezte ki annak kapcsán, hogy a verseny alatti tankolás betiltása miatt nehéz autóval kell rajthoz állniuk. Egyes szakértők szerint az új szabályozás veszélyes is lehet, ugyanis a teli tank benzin felforrósodhat az autóban a megmérettetés végére. Ezzel Lewis Hamilton is egyetért.
"Most egy rakétával megyünk kirándulni. Egy időzített bombán ülünk, amely bármelyik pillanatban felrobbanhat. Azzal persze tisztában vagyunk, hogy a Formula-1 egy veszélyes sport. Vállaljuk ezt a kockázatot. Mint versenyző nem aggódom, beszállok az autóba és teljes gázt adok." - idézi a News of the World a 2008-as év bajnokát.
Jenson Button osztja csapattársa véleményét. "Valójában már nyolcvan kilogramm benzin is tud ezt-azt okozni, így mindegy hogy nyolcvan vagy százhatvan kilogramm van az autóban. Az elzárószelep-rendszernek köszönhetően azonban nem lesz probléma."
2010. február 1., hétfő
A szuezi ügyről francia szemmel
„Eljött az idő, s e negyvenedik évfordulón megnyílhat a szuezi ügy dossziéja, mely esemény a második világháború utáni történelem kulcsmozzanatát jelenti” – írja könyve bevezetőjének végén a szerző. Valóban ilyen fontos ez a kérdés? Mi is történt valójában? Kik álltak e villámgyorsan lezajló történéssorozat mögött? Vannak biztosnak nevezhető ismereteink az „ügyről”? Honnan? Folytathatnánk még a kérdéseket. Denis Lefebvre megkísérelt válaszolni minderre.
A fiatal újságíró-történész mögött már jelentős alkotói múlt áll: eddig megjelent műveinek nagy része a francia szocialista mozgalommal, különösen a párt egykori főtitkárával, a „szuezi ügy” idején a miniszterelnöki posztot betöltő Guy Mollet-val foglalkozik. Ennek a témakörnek a feltárására kitűnő lehetőséget ad, hogy a szerző a szocialista párt levéltárának a főtitkára és a Guy Mollet Központ elnöke.
A szuezi ügy című munka a szerző által szerkesztett Synthese sorozat keretében jelent meg. Denis Lefebvre a szuezi angol–francia–izraeli beavatkozás 40. évfordulója kapcsán igyekezett összegyűjteni és feldolgozni mindazt, amit erről a napjainkig sok vitát kiváltó eseménysorozatról jelenleg tudunk.
Akárcsak a Kr. e. 5. század görög tragédiáinak nézői, mi is ismerjük a „műalkotás” alapjául szolgáló „mítoszokat”, a „főszereplőket” és a „végkifejletet”: a Szuezi-csatornát államosító Nasszer Egyiptomát, a katonai kalandra vállalkozó konzervatív Anthony Eden Angliáját, a szocialista Guy Mollet Franciaországát, a „kaszárnyastílusban” utasító Eisenhower Amerikáját és az atomrakétákkal fenyegetőző Bulganyin Szovjetunióját. Mégis, az újabban napvilágra került dokumentumok, visszaemlékezések színes és érdekfeszítő bemutatása, az eseményeket befolyásoló erők, sajátos bel- és külpolitikai tényezők finom elemzése izgalmas szellemi kalanddá, az ellentétes vélemények, megközelítések ütköztetése drámai feszültségű olvasmánnyá teszi a könyvet.
A mű forrásai között szerepelnek diplomáciai iratok (pl. David Ben Gurion izraeli miniszterelnök 1956. november 1-jei távirata, amelyben sürgette az angol–francia légicsapást az egyiptomi repülőterek ellen), a francia szocialista párt levéltárában őrzött dokumentumok, a vezető politikusok magánlevelei (főként Guy Mollet és Anthony Eden egyre barátibbá váló kapcsolatának bemutatása érdekes), valamint a kulcsemberek és a szemtanúk visszaemlékezései (pl. Eisenhower amerikai elnök vagy a francia katonai vezetők memoárjai). Hivatalos kormányjegyzőkönyvek híján igen nagy jelentőségük van a szocialista Marcel Champeix belügyi államtitkár feljegyzéseinek, amelyek alapján következtethetünk a minisztertanácsi ülések tematikájára és atmoszférájára. A szerző kitűnően felhasználja a sajtó által nyújtott lehetőségeket mondanivalója megvilágítására: a Le Monde és a The Times mellett a szovjet Pártélet című lapot is szerepelteti, sőt a tv-műsorokat és dokumentumfilmeket szintén bevonja vizsgálódásainak körébe. De mértéktartóan idéz a kérdés szakirodalmából is.
Denis Lefebvre könyvében a „szuezi ügyre”, 1956 őszének kritikus napjaira koncentrál, felvázolja azonban – a témák fontosságával arányos részletességgel – a kérdés előzményeit, a Szuezi-csatorna történetét 1956 nyaráig. Az államosítási döntés hátterének bemutatásakor, érdekes módon, nem csupán a nasszeri rendszer és a Szovjetunió összejátszását bírálja, hanem hangsúlyozza az Egyesült Államok felelősségét, amennyiben – rövid távú választási céloktól vezérelve – nem nyújtott anyagi segítséget az asszuáni gát megépítéséhez, s így lehetővé tette a szovjet befolyás kiterjesztését Egyiptomra.
A szerző ezután behatóan ismerteti és elemzi azokat a politikai és katonai lépéseket, amelyek 1956 őszének rövid egyiptomi háborújához vezettek. Rámutat azokra a jelentékeny különbségekre, amelyek a két érintett hagyományos gyarmatosító hatalom, Franciaország és Nagy-Britannia helyzetében és attitűdjében megfigyelhetők: míg Guy Mollet maga mögött tudhatta kormányának, a parlamentnek, sőt a közvélemény túlnyomó részének támogatását, addig Anthony Eden brit kormányfőt a munkáspárt éles kritikával illette, sőt még saját pártján belül is támadták. Ennek következtében Franciaország sokkal határozottabban tudott dönteni a katonai akció megindításáról, mint habozó, nemzetközi bonyodalmaktól is tartó szövetségese.
A könyvben külön fejezet foglalkozik a katonai előkészületekkel. Ennek keretében – a harcra készülő egységek és a parancsnoklás kérdésein túl – olvashatunk az izraeli–francia fegyverbarátság előtörténetéről és a brit–francia–izraeli katonai akciót közvetlenül előkészítő titkos diplomáciai tárgyalásokról.
S ezzel elérkeztünk a kötet egyik legérdekesebb és legtöbb újdonságot tartalmazó részéhez: Se`vres-ben vagyunk, Párizs környékének egyik elegáns villanegyedében. 1956. október 22–24. között a francia hadügyminiszter egyik barátjának villájában találkoztak Franciaország, Nagy-Britannia és Izrael képviselői, hogy véglegesen egyeztessék a közelgő katonai beavatkozás terveit. A titoktartás formái és hangulata – a szerző szerint – a francia ellenállási mozgalom korszakát idézték. A szövetségesek elhatározták, hogy a gyötrelmes tárgyalások során létrejött egyezmény szövegét nem fogják nyilvánosságra hozni. S valóban nem lehet megtalálni ezt a dokumentumot sem a francia, sem a brit levéltárakban.
A szerző ismerteti viszont a Le Nouvel Observateur című francia hetilap 1996 októberében megjelent egyik cikkét, amelyben Vincent Jauvert publikálja a híres dokumentum BBC által Izraelben talált fénymásolatát, tárgyi bizonyítékot szolgáltatva a francia–brit–izraeli együttműködésre. A hét pontból álló egyezmény részletesen szabályozza a közelgő támadás forgatókönyvét: 1956. október 29-én támadnak az izraeliek, 30-án a francia–brit ultimátum, majd 31-én a támadás.
De mi történik a se`vres-i tárgyalások időpontjában Budapesten? Kitör a forradalom. A magyar történetírás régi dilemmája, hogy vajon volt-e kapcsolat a magyar ’56 és a szuezi beavatkozás között. Denis Lefebvre szerint nem. A titkos megbeszélések történetét részletesen feldolgozó fejezetben egyetlen szó sem esik Magyarországról. Sőt, az egész könyvben összesen háromszor fordul elő hazánk neve: egy lábjegyzetben, amely a Szuezbe küldendő nemzetközi haderővel kapcsolatos szovjet magatartás motivációját világítja meg; a „szovjet medve” előtt „meghajló” amerikai magatartás jellemzésekor; majd az összefoglalásban, ahol megállapítja, hogy a Szovjetunió „a szuezi ügyet arra használja fel, hogy elterelje a figyelmet, és elfeledtesse egy percre a magyarországi véres beavatkozást”. Vagyis e logika szerint éppen a Szovjetuniónak „jött jól” a közel-keleti konfliktus a magyarországi forradalom leveréséhez.
A sajátos francia nézőpont a mű más lapjain is érezhető: Nasszer gúnyos jellemzésében, az amerikaiak bírálatában, a francia érdekek megértésében Algéria kapcsán. Hibának tartja a szerző, hogy a britekre bízták a szövetséges katonai erők irányítását. Denis Lefebvre ugyanakkor törekszik az objektivitásra: eszményítés nélkül elemzi Guy Mollet magatartását is, és képmutatás nélkül ír arról, hogy a katonai előkészületek egyik fő feladata a megfelelő „ürügy” megtalálása volt.
„Óriási fiaskóval végződött vajon az egyiptomi beavatkozás?” – teszi fel a kérdést könyvének összegzésében a szerző, s az eredményeket szembesíti a kitűzött célokkal: az egyiptomi vezér eltávolítása nem sikerült, tekintélye azonban kétségtelenül csökkent az arab világban, hiszen szövetségesei nem siettek a segítségére, s nem tudott ellenállni az előrenyomuló izraeli erőknek sem; a létében fenyegetett zsidó állam tovább élt, de a szovjet befolyás közel-keleti terjeszkedését csak lassítani tudták. A hagyományos gyarmatosító hatalmakat, Franciaországot és Nagy-Britanniát Moszkva és Washington eltávolította a térségből, s nem sikerült megvalósítani a Szuezi-csatorna nemzetközi ellenőrzés alá vonását sem.
Denis Lefebvre azonban kiemel még egy máig ható következményt: a szuezi kudarc tapasztalatai megadták a végső lökést Franciaországnak és Németországnak, hogy egyesítsék Európát. Guy Mollet és Konrad Adenauer megértették, hogy a két szuperhatalom között a meggyengült Európa fennmaradását csak az egység biztosíthatja.
A könyv tehát betölti célját: válaszol a recenzió elején feltett kérdésekre. Reméljük, hamarosan magyar fordításban is hozzáférhető lesz!
rubicon.hu Szerző: Kecskés Gusztáv
A fiatal újságíró-történész mögött már jelentős alkotói múlt áll: eddig megjelent műveinek nagy része a francia szocialista mozgalommal, különösen a párt egykori főtitkárával, a „szuezi ügy” idején a miniszterelnöki posztot betöltő Guy Mollet-val foglalkozik. Ennek a témakörnek a feltárására kitűnő lehetőséget ad, hogy a szerző a szocialista párt levéltárának a főtitkára és a Guy Mollet Központ elnöke.
A szuezi ügy című munka a szerző által szerkesztett Synthese sorozat keretében jelent meg. Denis Lefebvre a szuezi angol–francia–izraeli beavatkozás 40. évfordulója kapcsán igyekezett összegyűjteni és feldolgozni mindazt, amit erről a napjainkig sok vitát kiváltó eseménysorozatról jelenleg tudunk.
Akárcsak a Kr. e. 5. század görög tragédiáinak nézői, mi is ismerjük a „műalkotás” alapjául szolgáló „mítoszokat”, a „főszereplőket” és a „végkifejletet”: a Szuezi-csatornát államosító Nasszer Egyiptomát, a katonai kalandra vállalkozó konzervatív Anthony Eden Angliáját, a szocialista Guy Mollet Franciaországát, a „kaszárnyastílusban” utasító Eisenhower Amerikáját és az atomrakétákkal fenyegetőző Bulganyin Szovjetunióját. Mégis, az újabban napvilágra került dokumentumok, visszaemlékezések színes és érdekfeszítő bemutatása, az eseményeket befolyásoló erők, sajátos bel- és külpolitikai tényezők finom elemzése izgalmas szellemi kalanddá, az ellentétes vélemények, megközelítések ütköztetése drámai feszültségű olvasmánnyá teszi a könyvet.
A mű forrásai között szerepelnek diplomáciai iratok (pl. David Ben Gurion izraeli miniszterelnök 1956. november 1-jei távirata, amelyben sürgette az angol–francia légicsapást az egyiptomi repülőterek ellen), a francia szocialista párt levéltárában őrzött dokumentumok, a vezető politikusok magánlevelei (főként Guy Mollet és Anthony Eden egyre barátibbá váló kapcsolatának bemutatása érdekes), valamint a kulcsemberek és a szemtanúk visszaemlékezései (pl. Eisenhower amerikai elnök vagy a francia katonai vezetők memoárjai). Hivatalos kormányjegyzőkönyvek híján igen nagy jelentőségük van a szocialista Marcel Champeix belügyi államtitkár feljegyzéseinek, amelyek alapján következtethetünk a minisztertanácsi ülések tematikájára és atmoszférájára. A szerző kitűnően felhasználja a sajtó által nyújtott lehetőségeket mondanivalója megvilágítására: a Le Monde és a The Times mellett a szovjet Pártélet című lapot is szerepelteti, sőt a tv-műsorokat és dokumentumfilmeket szintén bevonja vizsgálódásainak körébe. De mértéktartóan idéz a kérdés szakirodalmából is.
Denis Lefebvre könyvében a „szuezi ügyre”, 1956 őszének kritikus napjaira koncentrál, felvázolja azonban – a témák fontosságával arányos részletességgel – a kérdés előzményeit, a Szuezi-csatorna történetét 1956 nyaráig. Az államosítási döntés hátterének bemutatásakor, érdekes módon, nem csupán a nasszeri rendszer és a Szovjetunió összejátszását bírálja, hanem hangsúlyozza az Egyesült Államok felelősségét, amennyiben – rövid távú választási céloktól vezérelve – nem nyújtott anyagi segítséget az asszuáni gát megépítéséhez, s így lehetővé tette a szovjet befolyás kiterjesztését Egyiptomra.
A szerző ezután behatóan ismerteti és elemzi azokat a politikai és katonai lépéseket, amelyek 1956 őszének rövid egyiptomi háborújához vezettek. Rámutat azokra a jelentékeny különbségekre, amelyek a két érintett hagyományos gyarmatosító hatalom, Franciaország és Nagy-Britannia helyzetében és attitűdjében megfigyelhetők: míg Guy Mollet maga mögött tudhatta kormányának, a parlamentnek, sőt a közvélemény túlnyomó részének támogatását, addig Anthony Eden brit kormányfőt a munkáspárt éles kritikával illette, sőt még saját pártján belül is támadták. Ennek következtében Franciaország sokkal határozottabban tudott dönteni a katonai akció megindításáról, mint habozó, nemzetközi bonyodalmaktól is tartó szövetségese.
A könyvben külön fejezet foglalkozik a katonai előkészületekkel. Ennek keretében – a harcra készülő egységek és a parancsnoklás kérdésein túl – olvashatunk az izraeli–francia fegyverbarátság előtörténetéről és a brit–francia–izraeli katonai akciót közvetlenül előkészítő titkos diplomáciai tárgyalásokról.
S ezzel elérkeztünk a kötet egyik legérdekesebb és legtöbb újdonságot tartalmazó részéhez: Se`vres-ben vagyunk, Párizs környékének egyik elegáns villanegyedében. 1956. október 22–24. között a francia hadügyminiszter egyik barátjának villájában találkoztak Franciaország, Nagy-Britannia és Izrael képviselői, hogy véglegesen egyeztessék a közelgő katonai beavatkozás terveit. A titoktartás formái és hangulata – a szerző szerint – a francia ellenállási mozgalom korszakát idézték. A szövetségesek elhatározták, hogy a gyötrelmes tárgyalások során létrejött egyezmény szövegét nem fogják nyilvánosságra hozni. S valóban nem lehet megtalálni ezt a dokumentumot sem a francia, sem a brit levéltárakban.
A szerző ismerteti viszont a Le Nouvel Observateur című francia hetilap 1996 októberében megjelent egyik cikkét, amelyben Vincent Jauvert publikálja a híres dokumentum BBC által Izraelben talált fénymásolatát, tárgyi bizonyítékot szolgáltatva a francia–brit–izraeli együttműködésre. A hét pontból álló egyezmény részletesen szabályozza a közelgő támadás forgatókönyvét: 1956. október 29-én támadnak az izraeliek, 30-án a francia–brit ultimátum, majd 31-én a támadás.
De mi történik a se`vres-i tárgyalások időpontjában Budapesten? Kitör a forradalom. A magyar történetírás régi dilemmája, hogy vajon volt-e kapcsolat a magyar ’56 és a szuezi beavatkozás között. Denis Lefebvre szerint nem. A titkos megbeszélések történetét részletesen feldolgozó fejezetben egyetlen szó sem esik Magyarországról. Sőt, az egész könyvben összesen háromszor fordul elő hazánk neve: egy lábjegyzetben, amely a Szuezbe küldendő nemzetközi haderővel kapcsolatos szovjet magatartás motivációját világítja meg; a „szovjet medve” előtt „meghajló” amerikai magatartás jellemzésekor; majd az összefoglalásban, ahol megállapítja, hogy a Szovjetunió „a szuezi ügyet arra használja fel, hogy elterelje a figyelmet, és elfeledtesse egy percre a magyarországi véres beavatkozást”. Vagyis e logika szerint éppen a Szovjetuniónak „jött jól” a közel-keleti konfliktus a magyarországi forradalom leveréséhez.
A sajátos francia nézőpont a mű más lapjain is érezhető: Nasszer gúnyos jellemzésében, az amerikaiak bírálatában, a francia érdekek megértésében Algéria kapcsán. Hibának tartja a szerző, hogy a britekre bízták a szövetséges katonai erők irányítását. Denis Lefebvre ugyanakkor törekszik az objektivitásra: eszményítés nélkül elemzi Guy Mollet magatartását is, és képmutatás nélkül ír arról, hogy a katonai előkészületek egyik fő feladata a megfelelő „ürügy” megtalálása volt.
„Óriási fiaskóval végződött vajon az egyiptomi beavatkozás?” – teszi fel a kérdést könyvének összegzésében a szerző, s az eredményeket szembesíti a kitűzött célokkal: az egyiptomi vezér eltávolítása nem sikerült, tekintélye azonban kétségtelenül csökkent az arab világban, hiszen szövetségesei nem siettek a segítségére, s nem tudott ellenállni az előrenyomuló izraeli erőknek sem; a létében fenyegetett zsidó állam tovább élt, de a szovjet befolyás közel-keleti terjeszkedését csak lassítani tudták. A hagyományos gyarmatosító hatalmakat, Franciaországot és Nagy-Britanniát Moszkva és Washington eltávolította a térségből, s nem sikerült megvalósítani a Szuezi-csatorna nemzetközi ellenőrzés alá vonását sem.
Denis Lefebvre azonban kiemel még egy máig ható következményt: a szuezi kudarc tapasztalatai megadták a végső lökést Franciaországnak és Németországnak, hogy egyesítsék Európát. Guy Mollet és Konrad Adenauer megértették, hogy a két szuperhatalom között a meggyengült Európa fennmaradását csak az egység biztosíthatja.
A könyv tehát betölti célját: válaszol a recenzió elején feltett kérdésekre. Reméljük, hamarosan magyar fordításban is hozzáférhető lesz!
rubicon.hu Szerző: Kecskés Gusztáv
Roosevelt-rejtély
Amikor Franklin Delano Roosevelt 1945. április 12-én váratlanul meghalt, a Fehér Ház azonnal bejelentette a halál okát. A hatvanhárom éves elnök - adta a gyászoló nemzet tudtára - agyvérzés következtében hunyt el. Egy új könyv szerint azonban rákos daganat okozta a férfi halálát, amelynek létét az orvosok gondosan eltitkolták.
Tények, titkok és következtetések
A The New York Times akkori első oldalas tudósítása pedig a "Szörnyen fáj a fejem - ezek voltak az utolsó szavai" címmel jelent meg. A lap nemrég ismét visszatért a történetre, amely annak idején sokkolta Amerikát. Mert ahhoz ugyan valóban nem férhet kétség, hogy stroke okozta a halált, ám az mindmáig orvosi rejtély, mi váltotta ki az agyvérzést. Az elnök orvosai és munkatársai mindvégig szigorú titoktartásba burkolóztak a Roosevelt egészségi állapotával kapcsolatos tényeket illetően.
Most egy új könyv - az F.D.R.'s Deadly Secret (FDR halálos titka) -, amelyet egy Steven Lomazov nevű orvos írt Eric Fettmann újságíróval közösen, feltámaszt egy érdekes elméletet. Aki figyelmesen tanulmányozza a Rooseveltről elnöksége 12 éve alatt készült portrékat, első két mandátuma idején sötét foltot fedezhet fel bal szemöldöke fölött. Ráadásul a folt mintha nőne, aztán 1940 körül rejtélyes módon hirtelen eltűnik, csak egy kis forradás marad a helyén. Vajon csak egy ártalmatlan anyajegyről volt szó? Vagy rákos melanomáról, amelynek elterjedése hozzájárult halálához - vagy egyenesen annak oka volt? A melanoma agyi áttéte ugyanis agyvérzést okozhat.
A feltevés nem új. Harry S. Goldsmith dartmouth-i sebész már 1979-ben nagy feltűnést keltett egy orvosi lapban megjelent cikkével, amelyben ezt az elméletet boncolgatta, sőt további kutatás után 2007-ben A Conspiracy of Silence (A hallgatás összeesküvése) címmel könyvet is megjelentetett a témáról. Lomazov és Fettmann könyvében az az új, hogy ők már határozottan állítják: a gyilkos a melanoma agyi áttéte volt, és a gyorsan növekvő agydaganat alig hat hét alatt végzett az elnökkel.
Roosevelt halála azért is megdöbbentő és váratlan volt, mert a Fehér Ház és az elnök orvosai titkolták, hogy mennyire beteg. Az elfedés már előzőleg is gyakorlattá vált: annak ellenére, hogy 1921-ben, 39 éves korában köztudomásúlag gyermekparalízis sújtotta, az elnök és munkatársai igyekeztek álcázni, hogy egyedül nem képes járni, és kénytelen nehéz fémtámaszt használni ahhoz, hogy ráállhasson bénult, sorvadt lábaira. A helyváltoztatáshoz kerekesszéket vett igénybe, a fotósokat pedig utasították, hogy ne mutassák fogyatékosságát.
15 kilót fogyott
Halálos betegsége a háborús időkben fejlődött ki, akkor, amikor a vezetők egészségét és személyes ügyeit szigorú titok övezte. Az újságírók általában együttműködtek ebben, nem foglalkoztak azokkal a nyilvánvaló jelekkel, amelyek az elnök állapotának rosszabbodására utaltak.
Így például utolsó évében Roosevelt mintegy 15 kilót fogyott. Orvosai ezt azzal magyarázták, hogy a számára előírt diéta eredményeként csökkent az étvágya. Lomozov és Fettmann ellenben a rák terjedésének tulajdonítja a súlyvesztést. A szerzők megjegyzik, hogy amikor 1944-ben, néhány hónappal Roosevelt példátlan negyedik mandátumának kezdete előtt Turner Catledge, a The New York Times akkori washingtoni tudósítója interjút készített az elnökkel, nem tett említést arról, hogy milyen szörnyen nézett ki az interjúalany. Sok évvel később viszont megírta, hogy Roosevelt kísértetiesen soványnak tűnt, szeme üveges volt, leesett az álla, és időnként elvesztette a beszélgetés fonalát. Másoknak is voltak hasonló megfigyelései. Lomazov rámutatott, hogy ezek a tünetek gyakoriak stroke esetében.
Roosevelt kardiológusa, Howard G. Bruenn arra hivatkozott, hogy a végzetes agyvérzés hosszú ideje kialakult érelmeszesedés következménye volt. Bruenn csak csak 1970-ben tárta fel egy orvosi lapban, hogy az elnök vérnyomása sok éven át veszélyesen magas volt. A rendelkezésre álló adatok szerint az 1930 évi 128/82-es szintről 1944-re 230/126-ra emelkedett, ami szívrohamhoz vezethetett. A halála előtti pillanatokban 300/190-et mértek. Az orvosok már akkor is tudták, hogy a magas vérnyomás és az érelmeszesedés halálos kombinációt képezhet, szívbetegséget és agyvérzést válthat ki. Ez vált Roosevelt stroke-jának leggyakoribb és leghihetőbb magyarázatává.
A melanomával kapcsolatos spekulációt nem lehet ellenőrizni, mivel nem volt boncolás, és nem tudni semmiféle biopsziáról sem. Roosevelt egészségügyi dossziéjának legtöbb darabja pedig nem sokkal az elnök halála után eltűnt a Bethesda kórház egyik széfjéből.
Elméletek és híresztelések
Persze korántsem FDR esete volt az egyedüli, amikor manipulálták a tényeket vagy éppen hazudtak, hogy elrejtsék a betegséget a nyilvánosság elől. Tizenhárom évvel az ő hivatalba lépése előtt Woodrow Wilson elnök, aki második mandátumát töltötte, agyvérzés következtében megbénult. Wilson felesége és munkatársai ezt eltitkolták a nyilvánosság elől, és ők maguk vették át az ügyek intézését.
Mára ezen a téren sok minden megváltozott, de az 1930-40-es években az orvosok még nem rendelkeztek a ma már általánosan használt vérnyomáscsökkentő gyógyszerekkel, és nem fordítottak a maihoz hasonló figyelmet a melanomagyanús anyajegyekre sem. A 2008 évi elnökválasztási kampány idején viszont már nagy sajtóvisszhangja volt annak, hogy John McCain republikánus elnökjelölt négy melanomája közül eltávolították a legveszélyesebbiket.
A szerzőpáros könyve most inkább csak feleleveníti a halál tényleges okáról szóló vitát, mivel maguk is elismerik: művük nem tartalmaz abszolút bizonyítékokat, és vannak benne ellentmondások. Goldsmith pedig a közelmúltban elismerte, ma már maga sem tekinti bizonyosnak, hogy a melanoma volt a halál oka.
mult-kor.hu
Tények, titkok és következtetések
A The New York Times akkori első oldalas tudósítása pedig a "Szörnyen fáj a fejem - ezek voltak az utolsó szavai" címmel jelent meg. A lap nemrég ismét visszatért a történetre, amely annak idején sokkolta Amerikát. Mert ahhoz ugyan valóban nem férhet kétség, hogy stroke okozta a halált, ám az mindmáig orvosi rejtély, mi váltotta ki az agyvérzést. Az elnök orvosai és munkatársai mindvégig szigorú titoktartásba burkolóztak a Roosevelt egészségi állapotával kapcsolatos tényeket illetően.
Most egy új könyv - az F.D.R.'s Deadly Secret (FDR halálos titka) -, amelyet egy Steven Lomazov nevű orvos írt Eric Fettmann újságíróval közösen, feltámaszt egy érdekes elméletet. Aki figyelmesen tanulmányozza a Rooseveltről elnöksége 12 éve alatt készült portrékat, első két mandátuma idején sötét foltot fedezhet fel bal szemöldöke fölött. Ráadásul a folt mintha nőne, aztán 1940 körül rejtélyes módon hirtelen eltűnik, csak egy kis forradás marad a helyén. Vajon csak egy ártalmatlan anyajegyről volt szó? Vagy rákos melanomáról, amelynek elterjedése hozzájárult halálához - vagy egyenesen annak oka volt? A melanoma agyi áttéte ugyanis agyvérzést okozhat.
A feltevés nem új. Harry S. Goldsmith dartmouth-i sebész már 1979-ben nagy feltűnést keltett egy orvosi lapban megjelent cikkével, amelyben ezt az elméletet boncolgatta, sőt további kutatás után 2007-ben A Conspiracy of Silence (A hallgatás összeesküvése) címmel könyvet is megjelentetett a témáról. Lomazov és Fettmann könyvében az az új, hogy ők már határozottan állítják: a gyilkos a melanoma agyi áttéte volt, és a gyorsan növekvő agydaganat alig hat hét alatt végzett az elnökkel.
Roosevelt halála azért is megdöbbentő és váratlan volt, mert a Fehér Ház és az elnök orvosai titkolták, hogy mennyire beteg. Az elfedés már előzőleg is gyakorlattá vált: annak ellenére, hogy 1921-ben, 39 éves korában köztudomásúlag gyermekparalízis sújtotta, az elnök és munkatársai igyekeztek álcázni, hogy egyedül nem képes járni, és kénytelen nehéz fémtámaszt használni ahhoz, hogy ráállhasson bénult, sorvadt lábaira. A helyváltoztatáshoz kerekesszéket vett igénybe, a fotósokat pedig utasították, hogy ne mutassák fogyatékosságát.
15 kilót fogyott
Halálos betegsége a háborús időkben fejlődött ki, akkor, amikor a vezetők egészségét és személyes ügyeit szigorú titok övezte. Az újságírók általában együttműködtek ebben, nem foglalkoztak azokkal a nyilvánvaló jelekkel, amelyek az elnök állapotának rosszabbodására utaltak.
Így például utolsó évében Roosevelt mintegy 15 kilót fogyott. Orvosai ezt azzal magyarázták, hogy a számára előírt diéta eredményeként csökkent az étvágya. Lomozov és Fettmann ellenben a rák terjedésének tulajdonítja a súlyvesztést. A szerzők megjegyzik, hogy amikor 1944-ben, néhány hónappal Roosevelt példátlan negyedik mandátumának kezdete előtt Turner Catledge, a The New York Times akkori washingtoni tudósítója interjút készített az elnökkel, nem tett említést arról, hogy milyen szörnyen nézett ki az interjúalany. Sok évvel később viszont megírta, hogy Roosevelt kísértetiesen soványnak tűnt, szeme üveges volt, leesett az álla, és időnként elvesztette a beszélgetés fonalát. Másoknak is voltak hasonló megfigyelései. Lomazov rámutatott, hogy ezek a tünetek gyakoriak stroke esetében.
Roosevelt kardiológusa, Howard G. Bruenn arra hivatkozott, hogy a végzetes agyvérzés hosszú ideje kialakult érelmeszesedés következménye volt. Bruenn csak csak 1970-ben tárta fel egy orvosi lapban, hogy az elnök vérnyomása sok éven át veszélyesen magas volt. A rendelkezésre álló adatok szerint az 1930 évi 128/82-es szintről 1944-re 230/126-ra emelkedett, ami szívrohamhoz vezethetett. A halála előtti pillanatokban 300/190-et mértek. Az orvosok már akkor is tudták, hogy a magas vérnyomás és az érelmeszesedés halálos kombinációt képezhet, szívbetegséget és agyvérzést válthat ki. Ez vált Roosevelt stroke-jának leggyakoribb és leghihetőbb magyarázatává.
A melanomával kapcsolatos spekulációt nem lehet ellenőrizni, mivel nem volt boncolás, és nem tudni semmiféle biopsziáról sem. Roosevelt egészségügyi dossziéjának legtöbb darabja pedig nem sokkal az elnök halála után eltűnt a Bethesda kórház egyik széfjéből.
Elméletek és híresztelések
Persze korántsem FDR esete volt az egyedüli, amikor manipulálták a tényeket vagy éppen hazudtak, hogy elrejtsék a betegséget a nyilvánosság elől. Tizenhárom évvel az ő hivatalba lépése előtt Woodrow Wilson elnök, aki második mandátumát töltötte, agyvérzés következtében megbénult. Wilson felesége és munkatársai ezt eltitkolták a nyilvánosság elől, és ők maguk vették át az ügyek intézését.
Mára ezen a téren sok minden megváltozott, de az 1930-40-es években az orvosok még nem rendelkeztek a ma már általánosan használt vérnyomáscsökkentő gyógyszerekkel, és nem fordítottak a maihoz hasonló figyelmet a melanomagyanús anyajegyekre sem. A 2008 évi elnökválasztási kampány idején viszont már nagy sajtóvisszhangja volt annak, hogy John McCain republikánus elnökjelölt négy melanomája közül eltávolították a legveszélyesebbiket.
A szerzőpáros könyve most inkább csak feleleveníti a halál tényleges okáról szóló vitát, mivel maguk is elismerik: művük nem tartalmaz abszolút bizonyítékokat, és vannak benne ellentmondások. Goldsmith pedig a közelmúltban elismerte, ma már maga sem tekinti bizonyosnak, hogy a melanoma volt a halál oka.
mult-kor.hu
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)