Az ős Kaján
Bibor-palástban jött Keletről
A rímek ősi hajnalán.
Jött boros kedvvel, paripásan,
Zeneszerszámmal, dalosan
És mellém ült le ős Kaján.
Duhaj legény, fülembe nótáz,
Iszunk, iszunk s én hallgatom.
Piros hajnalok hosszú sorban
Suhannak el és részegen
Kopognak be az ablakon.
Szent Kelet vesztett boldogsága,
Ez a gyalázatos jelen
És a kicifrált köd-jövendő
Táncol egy boros asztalon
S ős Kaján birkózik velem.
Én rossz zsakettben bóbiskálok,
Az ős Kaján vállán bibor.
Feszület, két gyertya, komorság.
Nagy torna ez, bús, végtelen
S az asztalon ömlik a bor.
Ó-Babilon ideje óta
Az ős Kaján harcol velem.
Ott járhatott egy céda ősöm
S nekem azóta cimborám,
Apám, császárom, istenem.
Korhely Apolló, gúnyos arcú,
Palástja csusszan, lova vár,
De áll a bál és zúg a torna.
Bujdosik, egyre bujdosik
Véres asztalon a pohár.
„Nagyságos úr, kegyes pajtásom,
Bocsáss már, nehéz a fejem.
Sok volt, sok volt immár a jóból,
Sok volt a bűn, az éj, a vágy,
Apám, sok volt a szerelem.”
Nyögve kinálom törött lantom,
Törött szivem, de ő kacag.
Robogva jár, kel, fut az Élet
Énekes, véres és boros,
Szent korcsma-ablakunk alatt.
„Uram, kelj mással viadalra,
Nekem az öröm nem öröm,
Fejfájás a mámor s a hírnév.
Cudar álmokban elkopott
A büszke oroszlán-köröm.”
„Uram, az én rögöm magyar rög,
Meddő, kisajtolt. Mit akar
A te nagy mámor-biztatásod?
Mit ér bor- és vér-áldomás?
Mit ér az ember, ha magyar?”
„Uram, én szegény, kósza szolga,
Elhasznált, nagy bolond vagyok.
Miért igyak most már rogyásig?
Pénzem nincs, hitem elinalt,
Erőm elfogyott, meghalok.”
„Uram, van egy anyám: szent asszony.
Van egy Lédám: áldott legyen.
Van egy pár álom-villanásom,
Egy-két hivem. S lelkem alatt
Egy nagy mocsár: a förtelem.”
„Volna talán egy-két nótám is,
Egy-két buja, új, nagy dalom,
De, íme, el akarok esni
Asztal alatt, mámor alatt
Ezen az ős viadalon.”
„Uram, bocsásd el bús szolgádat,
Nincs semmi már, csak: a Bizony,
Az ős Bizony, a biztos romlás.
Ne igézz, ne bánts, ne itass.
Uram, én többet nem iszom.”
„Van csömöröm, nagy irtózásom
S egy beteg, fonnyadt derekam.
Utolszor meghajlok előtted,
Földhöz vágom a poharam.
Uram, én megadom magam.”
S már látom, mint kap paripára,
Vállamra üt, nagyot nevet
S viszik tovább a táltosával
Pogány dalok, víg hajnalok,
Boszorkányos, forró szelek.
Száll Keletről tovább Nyugatra,
Új, pogány tornákra szalad
S én feszülettel, tört pohárral,
Hült testtel, dermedt-vidoran
Elnyúlok az asztal alatt.
2010. február 8., hétfő
2010. február 4., csütörtök
The King - Nr. 16.
Federer a Grand Slamre hajt
A világelső svájci Ausztráliában megszerezte 16. Grand Slam-sikerét, miután a fináléban 6:3, 6:4, 7:6-ra legyőzte a brit Andy Murrayt (22). A sztár elszánt, mint mondja, 2010-ben megpróbálja elérni a Grand Slamet, azaz ugyanabban az esztendőben nyerné meg a négy nagy versenyt, az Australian Open mellett Franciaországban a Roland Garrost, Angliában a wimbledoni bajnokságot és az amerikai US Opent. Ez a bravúr a sportág történetében eddig két férfi teniszezőnek sikerült, 1938-ban az amerikai Don Budge (†84), 1962-ben és 1969-ben pedig az ausztrál Rod Laver (71) diadalmaskodott mind a négy nagy tornán. Federer szerint a bravúrra idén lehet utoljára esélye.
– Győztem már az összes helyszínen, de egyszerre még sosem jött össze. Most jó erőben érzem magam, kész vagyok a nagy menetelésre – árulta el Federer, aki negyedszerre nyert az Australian Openen. – Ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy én is öregszem. Egyre több fiatal engem akar megverni, és bár egyelőre még állom a sarat, egyszer majd nekem is vissza kell vonulnom. Azt elárulhatom, a bejelentéssel nem fogok addig várni, amíg pofozógép leszek.
Federer eddig háromszor is közel került a Grand Slamhez, de mindannyiszor, 2004-ben, 2006-ban és 2007-ben is kifogott rajta a Roland Garros.
Amíg a svájci boldogan ünnepelte győzelmét, addig Murray második elvesztett GS-döntője miatt kesergett. Beszédében némi öniróniával utalt Federerre, aki tavaly zokogott Melbourne-ben az elbukott finálét követően.
– Sírni már olyan jól tudok, mint Roger, játékban azonban még fejlődnöm kell – kesergett Murray.
A világelső svájci Ausztráliában megszerezte 16. Grand Slam-sikerét, miután a fináléban 6:3, 6:4, 7:6-ra legyőzte a brit Andy Murrayt (22). A sztár elszánt, mint mondja, 2010-ben megpróbálja elérni a Grand Slamet, azaz ugyanabban az esztendőben nyerné meg a négy nagy versenyt, az Australian Open mellett Franciaországban a Roland Garrost, Angliában a wimbledoni bajnokságot és az amerikai US Opent. Ez a bravúr a sportág történetében eddig két férfi teniszezőnek sikerült, 1938-ban az amerikai Don Budge (†84), 1962-ben és 1969-ben pedig az ausztrál Rod Laver (71) diadalmaskodott mind a négy nagy tornán. Federer szerint a bravúrra idén lehet utoljára esélye.
– Győztem már az összes helyszínen, de egyszerre még sosem jött össze. Most jó erőben érzem magam, kész vagyok a nagy menetelésre – árulta el Federer, aki negyedszerre nyert az Australian Openen. – Ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy én is öregszem. Egyre több fiatal engem akar megverni, és bár egyelőre még állom a sarat, egyszer majd nekem is vissza kell vonulnom. Azt elárulhatom, a bejelentéssel nem fogok addig várni, amíg pofozógép leszek.
Federer eddig háromszor is közel került a Grand Slamhez, de mindannyiszor, 2004-ben, 2006-ban és 2007-ben is kifogott rajta a Roland Garros.
Amíg a svájci boldogan ünnepelte győzelmét, addig Murray második elvesztett GS-döntője miatt kesergett. Beszédében némi öniróniával utalt Federerre, aki tavaly zokogott Melbourne-ben az elbukott finálét követően.
– Sírni már olyan jól tudok, mint Roger, játékban azonban még fejlődnöm kell – kesergett Murray.
2010. február 2., kedd
F1 - Valencia
Massa: Perfekt!
A Ferrari brazil pilótája, Felipe Massa ismét boldogan nyilatkozott újabb tesztnapja után, amit az első naphoz hasonlóan az élen zárt Spanyolországban, Valenciában.
Felipe hozzátette, jelenleg nem lehet megmondani, hogy hol is állnak a mezőnyben a többiekhez képest, mindenesetre pozitív.
A mai napon ismét a Ferrari és Massa vitte a prímet. A brazil versenyző összesen 122 kört teljesített a spanyol aszfaltcsíkon. Legjobb ideje: 1:11.722. A pilóta a két nap alatt több mint 900 kilométert futott az új autóval.
Holnap, az utolsó tesztnapon a csapat új pilótája, a kétszeres világbajnok Fernando Alonso ül az F10-es Ferrariba.
Felipe Massa
Rendkívül boldog vagyok, mert sok kört teljesíthettem a pályán, miközben összességében minden rendben volt az autóval. Számomra ez egy nagyon pozitív nap volt. Jól érzem magam fizikailag.
Nagyon elégedettek vagyunk, mert az autó ismét jól teljesített. Sok beállítást kipróbáltunk, míg délután az abroncsokat hasonlítottuk össze különböző feltételek mellett. Fontos, hogy megtudjuk, miként is viselkednek a gumik, hogyan is reagálnak – különösen magasabb hőmérsékleten.
Lehetetlen megmondani, hogy hol állunk a többiekhez képest. Túlságosan is korán van még ehhez.
Michael a mai napon szabadnapos volt, a Mercedes-nél csapattársa, Nico Rosberg tesztelt. Egy kis biciklizés után a pálya körül beugrott korábbi munkaadójához, a Ferrarihoz egy ébédre.
„Mit mondtatok egymásnak?” – kérdezte a riporter.
„Semmi különöset!” – válaszolta fülig érő szájjal Massa.
„Barátok vagyunk, és gyakran beszélünk egymással. Ma szerintem csak honvágya volt a Ferrari motor-home-jában, mert nálunk van a legjobb kaja a Formula-1-ben.” – fejezte be Massa.
Lewis Hamilton: Egy időzített bombán ülünk
A valenciai tesztek első két napját követően több pilóta is nemtetszését fejezte ki annak kapcsán, hogy a verseny alatti tankolás betiltása miatt nehéz autóval kell rajthoz állniuk. Egyes szakértők szerint az új szabályozás veszélyes is lehet, ugyanis a teli tank benzin felforrósodhat az autóban a megmérettetés végére. Ezzel Lewis Hamilton is egyetért.
"Most egy rakétával megyünk kirándulni. Egy időzített bombán ülünk, amely bármelyik pillanatban felrobbanhat. Azzal persze tisztában vagyunk, hogy a Formula-1 egy veszélyes sport. Vállaljuk ezt a kockázatot. Mint versenyző nem aggódom, beszállok az autóba és teljes gázt adok." - idézi a News of the World a 2008-as év bajnokát.
Jenson Button osztja csapattársa véleményét. "Valójában már nyolcvan kilogramm benzin is tud ezt-azt okozni, így mindegy hogy nyolcvan vagy százhatvan kilogramm van az autóban. Az elzárószelep-rendszernek köszönhetően azonban nem lesz probléma."
A Ferrari brazil pilótája, Felipe Massa ismét boldogan nyilatkozott újabb tesztnapja után, amit az első naphoz hasonlóan az élen zárt Spanyolországban, Valenciában.
Felipe hozzátette, jelenleg nem lehet megmondani, hogy hol is állnak a mezőnyben a többiekhez képest, mindenesetre pozitív.
A mai napon ismét a Ferrari és Massa vitte a prímet. A brazil versenyző összesen 122 kört teljesített a spanyol aszfaltcsíkon. Legjobb ideje: 1:11.722. A pilóta a két nap alatt több mint 900 kilométert futott az új autóval.
Holnap, az utolsó tesztnapon a csapat új pilótája, a kétszeres világbajnok Fernando Alonso ül az F10-es Ferrariba.
Felipe Massa
Rendkívül boldog vagyok, mert sok kört teljesíthettem a pályán, miközben összességében minden rendben volt az autóval. Számomra ez egy nagyon pozitív nap volt. Jól érzem magam fizikailag.
Nagyon elégedettek vagyunk, mert az autó ismét jól teljesített. Sok beállítást kipróbáltunk, míg délután az abroncsokat hasonlítottuk össze különböző feltételek mellett. Fontos, hogy megtudjuk, miként is viselkednek a gumik, hogyan is reagálnak – különösen magasabb hőmérsékleten.
Lehetetlen megmondani, hogy hol állunk a többiekhez képest. Túlságosan is korán van még ehhez.
Michael a mai napon szabadnapos volt, a Mercedes-nél csapattársa, Nico Rosberg tesztelt. Egy kis biciklizés után a pálya körül beugrott korábbi munkaadójához, a Ferrarihoz egy ébédre.
„Mit mondtatok egymásnak?” – kérdezte a riporter.
„Semmi különöset!” – válaszolta fülig érő szájjal Massa.
„Barátok vagyunk, és gyakran beszélünk egymással. Ma szerintem csak honvágya volt a Ferrari motor-home-jában, mert nálunk van a legjobb kaja a Formula-1-ben.” – fejezte be Massa.
Lewis Hamilton: Egy időzített bombán ülünk
A valenciai tesztek első két napját követően több pilóta is nemtetszését fejezte ki annak kapcsán, hogy a verseny alatti tankolás betiltása miatt nehéz autóval kell rajthoz állniuk. Egyes szakértők szerint az új szabályozás veszélyes is lehet, ugyanis a teli tank benzin felforrósodhat az autóban a megmérettetés végére. Ezzel Lewis Hamilton is egyetért.
"Most egy rakétával megyünk kirándulni. Egy időzített bombán ülünk, amely bármelyik pillanatban felrobbanhat. Azzal persze tisztában vagyunk, hogy a Formula-1 egy veszélyes sport. Vállaljuk ezt a kockázatot. Mint versenyző nem aggódom, beszállok az autóba és teljes gázt adok." - idézi a News of the World a 2008-as év bajnokát.
Jenson Button osztja csapattársa véleményét. "Valójában már nyolcvan kilogramm benzin is tud ezt-azt okozni, így mindegy hogy nyolcvan vagy százhatvan kilogramm van az autóban. Az elzárószelep-rendszernek köszönhetően azonban nem lesz probléma."
2010. február 1., hétfő
A szuezi ügyről francia szemmel
„Eljött az idő, s e negyvenedik évfordulón megnyílhat a szuezi ügy dossziéja, mely esemény a második világháború utáni történelem kulcsmozzanatát jelenti” – írja könyve bevezetőjének végén a szerző. Valóban ilyen fontos ez a kérdés? Mi is történt valójában? Kik álltak e villámgyorsan lezajló történéssorozat mögött? Vannak biztosnak nevezhető ismereteink az „ügyről”? Honnan? Folytathatnánk még a kérdéseket. Denis Lefebvre megkísérelt válaszolni minderre.
A fiatal újságíró-történész mögött már jelentős alkotói múlt áll: eddig megjelent műveinek nagy része a francia szocialista mozgalommal, különösen a párt egykori főtitkárával, a „szuezi ügy” idején a miniszterelnöki posztot betöltő Guy Mollet-val foglalkozik. Ennek a témakörnek a feltárására kitűnő lehetőséget ad, hogy a szerző a szocialista párt levéltárának a főtitkára és a Guy Mollet Központ elnöke.
A szuezi ügy című munka a szerző által szerkesztett Synthese sorozat keretében jelent meg. Denis Lefebvre a szuezi angol–francia–izraeli beavatkozás 40. évfordulója kapcsán igyekezett összegyűjteni és feldolgozni mindazt, amit erről a napjainkig sok vitát kiváltó eseménysorozatról jelenleg tudunk.
Akárcsak a Kr. e. 5. század görög tragédiáinak nézői, mi is ismerjük a „műalkotás” alapjául szolgáló „mítoszokat”, a „főszereplőket” és a „végkifejletet”: a Szuezi-csatornát államosító Nasszer Egyiptomát, a katonai kalandra vállalkozó konzervatív Anthony Eden Angliáját, a szocialista Guy Mollet Franciaországát, a „kaszárnyastílusban” utasító Eisenhower Amerikáját és az atomrakétákkal fenyegetőző Bulganyin Szovjetunióját. Mégis, az újabban napvilágra került dokumentumok, visszaemlékezések színes és érdekfeszítő bemutatása, az eseményeket befolyásoló erők, sajátos bel- és külpolitikai tényezők finom elemzése izgalmas szellemi kalanddá, az ellentétes vélemények, megközelítések ütköztetése drámai feszültségű olvasmánnyá teszi a könyvet.
A mű forrásai között szerepelnek diplomáciai iratok (pl. David Ben Gurion izraeli miniszterelnök 1956. november 1-jei távirata, amelyben sürgette az angol–francia légicsapást az egyiptomi repülőterek ellen), a francia szocialista párt levéltárában őrzött dokumentumok, a vezető politikusok magánlevelei (főként Guy Mollet és Anthony Eden egyre barátibbá váló kapcsolatának bemutatása érdekes), valamint a kulcsemberek és a szemtanúk visszaemlékezései (pl. Eisenhower amerikai elnök vagy a francia katonai vezetők memoárjai). Hivatalos kormányjegyzőkönyvek híján igen nagy jelentőségük van a szocialista Marcel Champeix belügyi államtitkár feljegyzéseinek, amelyek alapján következtethetünk a minisztertanácsi ülések tematikájára és atmoszférájára. A szerző kitűnően felhasználja a sajtó által nyújtott lehetőségeket mondanivalója megvilágítására: a Le Monde és a The Times mellett a szovjet Pártélet című lapot is szerepelteti, sőt a tv-műsorokat és dokumentumfilmeket szintén bevonja vizsgálódásainak körébe. De mértéktartóan idéz a kérdés szakirodalmából is.
Denis Lefebvre könyvében a „szuezi ügyre”, 1956 őszének kritikus napjaira koncentrál, felvázolja azonban – a témák fontosságával arányos részletességgel – a kérdés előzményeit, a Szuezi-csatorna történetét 1956 nyaráig. Az államosítási döntés hátterének bemutatásakor, érdekes módon, nem csupán a nasszeri rendszer és a Szovjetunió összejátszását bírálja, hanem hangsúlyozza az Egyesült Államok felelősségét, amennyiben – rövid távú választási céloktól vezérelve – nem nyújtott anyagi segítséget az asszuáni gát megépítéséhez, s így lehetővé tette a szovjet befolyás kiterjesztését Egyiptomra.
A szerző ezután behatóan ismerteti és elemzi azokat a politikai és katonai lépéseket, amelyek 1956 őszének rövid egyiptomi háborújához vezettek. Rámutat azokra a jelentékeny különbségekre, amelyek a két érintett hagyományos gyarmatosító hatalom, Franciaország és Nagy-Britannia helyzetében és attitűdjében megfigyelhetők: míg Guy Mollet maga mögött tudhatta kormányának, a parlamentnek, sőt a közvélemény túlnyomó részének támogatását, addig Anthony Eden brit kormányfőt a munkáspárt éles kritikával illette, sőt még saját pártján belül is támadták. Ennek következtében Franciaország sokkal határozottabban tudott dönteni a katonai akció megindításáról, mint habozó, nemzetközi bonyodalmaktól is tartó szövetségese.
A könyvben külön fejezet foglalkozik a katonai előkészületekkel. Ennek keretében – a harcra készülő egységek és a parancsnoklás kérdésein túl – olvashatunk az izraeli–francia fegyverbarátság előtörténetéről és a brit–francia–izraeli katonai akciót közvetlenül előkészítő titkos diplomáciai tárgyalásokról.
S ezzel elérkeztünk a kötet egyik legérdekesebb és legtöbb újdonságot tartalmazó részéhez: Se`vres-ben vagyunk, Párizs környékének egyik elegáns villanegyedében. 1956. október 22–24. között a francia hadügyminiszter egyik barátjának villájában találkoztak Franciaország, Nagy-Britannia és Izrael képviselői, hogy véglegesen egyeztessék a közelgő katonai beavatkozás terveit. A titoktartás formái és hangulata – a szerző szerint – a francia ellenállási mozgalom korszakát idézték. A szövetségesek elhatározták, hogy a gyötrelmes tárgyalások során létrejött egyezmény szövegét nem fogják nyilvánosságra hozni. S valóban nem lehet megtalálni ezt a dokumentumot sem a francia, sem a brit levéltárakban.
A szerző ismerteti viszont a Le Nouvel Observateur című francia hetilap 1996 októberében megjelent egyik cikkét, amelyben Vincent Jauvert publikálja a híres dokumentum BBC által Izraelben talált fénymásolatát, tárgyi bizonyítékot szolgáltatva a francia–brit–izraeli együttműködésre. A hét pontból álló egyezmény részletesen szabályozza a közelgő támadás forgatókönyvét: 1956. október 29-én támadnak az izraeliek, 30-án a francia–brit ultimátum, majd 31-én a támadás.
De mi történik a se`vres-i tárgyalások időpontjában Budapesten? Kitör a forradalom. A magyar történetírás régi dilemmája, hogy vajon volt-e kapcsolat a magyar ’56 és a szuezi beavatkozás között. Denis Lefebvre szerint nem. A titkos megbeszélések történetét részletesen feldolgozó fejezetben egyetlen szó sem esik Magyarországról. Sőt, az egész könyvben összesen háromszor fordul elő hazánk neve: egy lábjegyzetben, amely a Szuezbe küldendő nemzetközi haderővel kapcsolatos szovjet magatartás motivációját világítja meg; a „szovjet medve” előtt „meghajló” amerikai magatartás jellemzésekor; majd az összefoglalásban, ahol megállapítja, hogy a Szovjetunió „a szuezi ügyet arra használja fel, hogy elterelje a figyelmet, és elfeledtesse egy percre a magyarországi véres beavatkozást”. Vagyis e logika szerint éppen a Szovjetuniónak „jött jól” a közel-keleti konfliktus a magyarországi forradalom leveréséhez.
A sajátos francia nézőpont a mű más lapjain is érezhető: Nasszer gúnyos jellemzésében, az amerikaiak bírálatában, a francia érdekek megértésében Algéria kapcsán. Hibának tartja a szerző, hogy a britekre bízták a szövetséges katonai erők irányítását. Denis Lefebvre ugyanakkor törekszik az objektivitásra: eszményítés nélkül elemzi Guy Mollet magatartását is, és képmutatás nélkül ír arról, hogy a katonai előkészületek egyik fő feladata a megfelelő „ürügy” megtalálása volt.
„Óriási fiaskóval végződött vajon az egyiptomi beavatkozás?” – teszi fel a kérdést könyvének összegzésében a szerző, s az eredményeket szembesíti a kitűzött célokkal: az egyiptomi vezér eltávolítása nem sikerült, tekintélye azonban kétségtelenül csökkent az arab világban, hiszen szövetségesei nem siettek a segítségére, s nem tudott ellenállni az előrenyomuló izraeli erőknek sem; a létében fenyegetett zsidó állam tovább élt, de a szovjet befolyás közel-keleti terjeszkedését csak lassítani tudták. A hagyományos gyarmatosító hatalmakat, Franciaországot és Nagy-Britanniát Moszkva és Washington eltávolította a térségből, s nem sikerült megvalósítani a Szuezi-csatorna nemzetközi ellenőrzés alá vonását sem.
Denis Lefebvre azonban kiemel még egy máig ható következményt: a szuezi kudarc tapasztalatai megadták a végső lökést Franciaországnak és Németországnak, hogy egyesítsék Európát. Guy Mollet és Konrad Adenauer megértették, hogy a két szuperhatalom között a meggyengült Európa fennmaradását csak az egység biztosíthatja.
A könyv tehát betölti célját: válaszol a recenzió elején feltett kérdésekre. Reméljük, hamarosan magyar fordításban is hozzáférhető lesz!
rubicon.hu Szerző: Kecskés Gusztáv
A fiatal újságíró-történész mögött már jelentős alkotói múlt áll: eddig megjelent műveinek nagy része a francia szocialista mozgalommal, különösen a párt egykori főtitkárával, a „szuezi ügy” idején a miniszterelnöki posztot betöltő Guy Mollet-val foglalkozik. Ennek a témakörnek a feltárására kitűnő lehetőséget ad, hogy a szerző a szocialista párt levéltárának a főtitkára és a Guy Mollet Központ elnöke.
A szuezi ügy című munka a szerző által szerkesztett Synthese sorozat keretében jelent meg. Denis Lefebvre a szuezi angol–francia–izraeli beavatkozás 40. évfordulója kapcsán igyekezett összegyűjteni és feldolgozni mindazt, amit erről a napjainkig sok vitát kiváltó eseménysorozatról jelenleg tudunk.
Akárcsak a Kr. e. 5. század görög tragédiáinak nézői, mi is ismerjük a „műalkotás” alapjául szolgáló „mítoszokat”, a „főszereplőket” és a „végkifejletet”: a Szuezi-csatornát államosító Nasszer Egyiptomát, a katonai kalandra vállalkozó konzervatív Anthony Eden Angliáját, a szocialista Guy Mollet Franciaországát, a „kaszárnyastílusban” utasító Eisenhower Amerikáját és az atomrakétákkal fenyegetőző Bulganyin Szovjetunióját. Mégis, az újabban napvilágra került dokumentumok, visszaemlékezések színes és érdekfeszítő bemutatása, az eseményeket befolyásoló erők, sajátos bel- és külpolitikai tényezők finom elemzése izgalmas szellemi kalanddá, az ellentétes vélemények, megközelítések ütköztetése drámai feszültségű olvasmánnyá teszi a könyvet.
A mű forrásai között szerepelnek diplomáciai iratok (pl. David Ben Gurion izraeli miniszterelnök 1956. november 1-jei távirata, amelyben sürgette az angol–francia légicsapást az egyiptomi repülőterek ellen), a francia szocialista párt levéltárában őrzött dokumentumok, a vezető politikusok magánlevelei (főként Guy Mollet és Anthony Eden egyre barátibbá váló kapcsolatának bemutatása érdekes), valamint a kulcsemberek és a szemtanúk visszaemlékezései (pl. Eisenhower amerikai elnök vagy a francia katonai vezetők memoárjai). Hivatalos kormányjegyzőkönyvek híján igen nagy jelentőségük van a szocialista Marcel Champeix belügyi államtitkár feljegyzéseinek, amelyek alapján következtethetünk a minisztertanácsi ülések tematikájára és atmoszférájára. A szerző kitűnően felhasználja a sajtó által nyújtott lehetőségeket mondanivalója megvilágítására: a Le Monde és a The Times mellett a szovjet Pártélet című lapot is szerepelteti, sőt a tv-műsorokat és dokumentumfilmeket szintén bevonja vizsgálódásainak körébe. De mértéktartóan idéz a kérdés szakirodalmából is.
Denis Lefebvre könyvében a „szuezi ügyre”, 1956 őszének kritikus napjaira koncentrál, felvázolja azonban – a témák fontosságával arányos részletességgel – a kérdés előzményeit, a Szuezi-csatorna történetét 1956 nyaráig. Az államosítási döntés hátterének bemutatásakor, érdekes módon, nem csupán a nasszeri rendszer és a Szovjetunió összejátszását bírálja, hanem hangsúlyozza az Egyesült Államok felelősségét, amennyiben – rövid távú választási céloktól vezérelve – nem nyújtott anyagi segítséget az asszuáni gát megépítéséhez, s így lehetővé tette a szovjet befolyás kiterjesztését Egyiptomra.
A szerző ezután behatóan ismerteti és elemzi azokat a politikai és katonai lépéseket, amelyek 1956 őszének rövid egyiptomi háborújához vezettek. Rámutat azokra a jelentékeny különbségekre, amelyek a két érintett hagyományos gyarmatosító hatalom, Franciaország és Nagy-Britannia helyzetében és attitűdjében megfigyelhetők: míg Guy Mollet maga mögött tudhatta kormányának, a parlamentnek, sőt a közvélemény túlnyomó részének támogatását, addig Anthony Eden brit kormányfőt a munkáspárt éles kritikával illette, sőt még saját pártján belül is támadták. Ennek következtében Franciaország sokkal határozottabban tudott dönteni a katonai akció megindításáról, mint habozó, nemzetközi bonyodalmaktól is tartó szövetségese.
A könyvben külön fejezet foglalkozik a katonai előkészületekkel. Ennek keretében – a harcra készülő egységek és a parancsnoklás kérdésein túl – olvashatunk az izraeli–francia fegyverbarátság előtörténetéről és a brit–francia–izraeli katonai akciót közvetlenül előkészítő titkos diplomáciai tárgyalásokról.
S ezzel elérkeztünk a kötet egyik legérdekesebb és legtöbb újdonságot tartalmazó részéhez: Se`vres-ben vagyunk, Párizs környékének egyik elegáns villanegyedében. 1956. október 22–24. között a francia hadügyminiszter egyik barátjának villájában találkoztak Franciaország, Nagy-Britannia és Izrael képviselői, hogy véglegesen egyeztessék a közelgő katonai beavatkozás terveit. A titoktartás formái és hangulata – a szerző szerint – a francia ellenállási mozgalom korszakát idézték. A szövetségesek elhatározták, hogy a gyötrelmes tárgyalások során létrejött egyezmény szövegét nem fogják nyilvánosságra hozni. S valóban nem lehet megtalálni ezt a dokumentumot sem a francia, sem a brit levéltárakban.
A szerző ismerteti viszont a Le Nouvel Observateur című francia hetilap 1996 októberében megjelent egyik cikkét, amelyben Vincent Jauvert publikálja a híres dokumentum BBC által Izraelben talált fénymásolatát, tárgyi bizonyítékot szolgáltatva a francia–brit–izraeli együttműködésre. A hét pontból álló egyezmény részletesen szabályozza a közelgő támadás forgatókönyvét: 1956. október 29-én támadnak az izraeliek, 30-án a francia–brit ultimátum, majd 31-én a támadás.
De mi történik a se`vres-i tárgyalások időpontjában Budapesten? Kitör a forradalom. A magyar történetírás régi dilemmája, hogy vajon volt-e kapcsolat a magyar ’56 és a szuezi beavatkozás között. Denis Lefebvre szerint nem. A titkos megbeszélések történetét részletesen feldolgozó fejezetben egyetlen szó sem esik Magyarországról. Sőt, az egész könyvben összesen háromszor fordul elő hazánk neve: egy lábjegyzetben, amely a Szuezbe küldendő nemzetközi haderővel kapcsolatos szovjet magatartás motivációját világítja meg; a „szovjet medve” előtt „meghajló” amerikai magatartás jellemzésekor; majd az összefoglalásban, ahol megállapítja, hogy a Szovjetunió „a szuezi ügyet arra használja fel, hogy elterelje a figyelmet, és elfeledtesse egy percre a magyarországi véres beavatkozást”. Vagyis e logika szerint éppen a Szovjetuniónak „jött jól” a közel-keleti konfliktus a magyarországi forradalom leveréséhez.
A sajátos francia nézőpont a mű más lapjain is érezhető: Nasszer gúnyos jellemzésében, az amerikaiak bírálatában, a francia érdekek megértésében Algéria kapcsán. Hibának tartja a szerző, hogy a britekre bízták a szövetséges katonai erők irányítását. Denis Lefebvre ugyanakkor törekszik az objektivitásra: eszményítés nélkül elemzi Guy Mollet magatartását is, és képmutatás nélkül ír arról, hogy a katonai előkészületek egyik fő feladata a megfelelő „ürügy” megtalálása volt.
„Óriási fiaskóval végződött vajon az egyiptomi beavatkozás?” – teszi fel a kérdést könyvének összegzésében a szerző, s az eredményeket szembesíti a kitűzött célokkal: az egyiptomi vezér eltávolítása nem sikerült, tekintélye azonban kétségtelenül csökkent az arab világban, hiszen szövetségesei nem siettek a segítségére, s nem tudott ellenállni az előrenyomuló izraeli erőknek sem; a létében fenyegetett zsidó állam tovább élt, de a szovjet befolyás közel-keleti terjeszkedését csak lassítani tudták. A hagyományos gyarmatosító hatalmakat, Franciaországot és Nagy-Britanniát Moszkva és Washington eltávolította a térségből, s nem sikerült megvalósítani a Szuezi-csatorna nemzetközi ellenőrzés alá vonását sem.
Denis Lefebvre azonban kiemel még egy máig ható következményt: a szuezi kudarc tapasztalatai megadták a végső lökést Franciaországnak és Németországnak, hogy egyesítsék Európát. Guy Mollet és Konrad Adenauer megértették, hogy a két szuperhatalom között a meggyengült Európa fennmaradását csak az egység biztosíthatja.
A könyv tehát betölti célját: válaszol a recenzió elején feltett kérdésekre. Reméljük, hamarosan magyar fordításban is hozzáférhető lesz!
rubicon.hu Szerző: Kecskés Gusztáv
Roosevelt-rejtély
Amikor Franklin Delano Roosevelt 1945. április 12-én váratlanul meghalt, a Fehér Ház azonnal bejelentette a halál okát. A hatvanhárom éves elnök - adta a gyászoló nemzet tudtára - agyvérzés következtében hunyt el. Egy új könyv szerint azonban rákos daganat okozta a férfi halálát, amelynek létét az orvosok gondosan eltitkolták.
Tények, titkok és következtetések
A The New York Times akkori első oldalas tudósítása pedig a "Szörnyen fáj a fejem - ezek voltak az utolsó szavai" címmel jelent meg. A lap nemrég ismét visszatért a történetre, amely annak idején sokkolta Amerikát. Mert ahhoz ugyan valóban nem férhet kétség, hogy stroke okozta a halált, ám az mindmáig orvosi rejtély, mi váltotta ki az agyvérzést. Az elnök orvosai és munkatársai mindvégig szigorú titoktartásba burkolóztak a Roosevelt egészségi állapotával kapcsolatos tényeket illetően.
Most egy új könyv - az F.D.R.'s Deadly Secret (FDR halálos titka) -, amelyet egy Steven Lomazov nevű orvos írt Eric Fettmann újságíróval közösen, feltámaszt egy érdekes elméletet. Aki figyelmesen tanulmányozza a Rooseveltről elnöksége 12 éve alatt készült portrékat, első két mandátuma idején sötét foltot fedezhet fel bal szemöldöke fölött. Ráadásul a folt mintha nőne, aztán 1940 körül rejtélyes módon hirtelen eltűnik, csak egy kis forradás marad a helyén. Vajon csak egy ártalmatlan anyajegyről volt szó? Vagy rákos melanomáról, amelynek elterjedése hozzájárult halálához - vagy egyenesen annak oka volt? A melanoma agyi áttéte ugyanis agyvérzést okozhat.
A feltevés nem új. Harry S. Goldsmith dartmouth-i sebész már 1979-ben nagy feltűnést keltett egy orvosi lapban megjelent cikkével, amelyben ezt az elméletet boncolgatta, sőt további kutatás után 2007-ben A Conspiracy of Silence (A hallgatás összeesküvése) címmel könyvet is megjelentetett a témáról. Lomazov és Fettmann könyvében az az új, hogy ők már határozottan állítják: a gyilkos a melanoma agyi áttéte volt, és a gyorsan növekvő agydaganat alig hat hét alatt végzett az elnökkel.
Roosevelt halála azért is megdöbbentő és váratlan volt, mert a Fehér Ház és az elnök orvosai titkolták, hogy mennyire beteg. Az elfedés már előzőleg is gyakorlattá vált: annak ellenére, hogy 1921-ben, 39 éves korában köztudomásúlag gyermekparalízis sújtotta, az elnök és munkatársai igyekeztek álcázni, hogy egyedül nem képes járni, és kénytelen nehéz fémtámaszt használni ahhoz, hogy ráállhasson bénult, sorvadt lábaira. A helyváltoztatáshoz kerekesszéket vett igénybe, a fotósokat pedig utasították, hogy ne mutassák fogyatékosságát.
15 kilót fogyott
Halálos betegsége a háborús időkben fejlődött ki, akkor, amikor a vezetők egészségét és személyes ügyeit szigorú titok övezte. Az újságírók általában együttműködtek ebben, nem foglalkoztak azokkal a nyilvánvaló jelekkel, amelyek az elnök állapotának rosszabbodására utaltak.
Így például utolsó évében Roosevelt mintegy 15 kilót fogyott. Orvosai ezt azzal magyarázták, hogy a számára előírt diéta eredményeként csökkent az étvágya. Lomozov és Fettmann ellenben a rák terjedésének tulajdonítja a súlyvesztést. A szerzők megjegyzik, hogy amikor 1944-ben, néhány hónappal Roosevelt példátlan negyedik mandátumának kezdete előtt Turner Catledge, a The New York Times akkori washingtoni tudósítója interjút készített az elnökkel, nem tett említést arról, hogy milyen szörnyen nézett ki az interjúalany. Sok évvel később viszont megírta, hogy Roosevelt kísértetiesen soványnak tűnt, szeme üveges volt, leesett az álla, és időnként elvesztette a beszélgetés fonalát. Másoknak is voltak hasonló megfigyelései. Lomazov rámutatott, hogy ezek a tünetek gyakoriak stroke esetében.
Roosevelt kardiológusa, Howard G. Bruenn arra hivatkozott, hogy a végzetes agyvérzés hosszú ideje kialakult érelmeszesedés következménye volt. Bruenn csak csak 1970-ben tárta fel egy orvosi lapban, hogy az elnök vérnyomása sok éven át veszélyesen magas volt. A rendelkezésre álló adatok szerint az 1930 évi 128/82-es szintről 1944-re 230/126-ra emelkedett, ami szívrohamhoz vezethetett. A halála előtti pillanatokban 300/190-et mértek. Az orvosok már akkor is tudták, hogy a magas vérnyomás és az érelmeszesedés halálos kombinációt képezhet, szívbetegséget és agyvérzést válthat ki. Ez vált Roosevelt stroke-jának leggyakoribb és leghihetőbb magyarázatává.
A melanomával kapcsolatos spekulációt nem lehet ellenőrizni, mivel nem volt boncolás, és nem tudni semmiféle biopsziáról sem. Roosevelt egészségügyi dossziéjának legtöbb darabja pedig nem sokkal az elnök halála után eltűnt a Bethesda kórház egyik széfjéből.
Elméletek és híresztelések
Persze korántsem FDR esete volt az egyedüli, amikor manipulálták a tényeket vagy éppen hazudtak, hogy elrejtsék a betegséget a nyilvánosság elől. Tizenhárom évvel az ő hivatalba lépése előtt Woodrow Wilson elnök, aki második mandátumát töltötte, agyvérzés következtében megbénult. Wilson felesége és munkatársai ezt eltitkolták a nyilvánosság elől, és ők maguk vették át az ügyek intézését.
Mára ezen a téren sok minden megváltozott, de az 1930-40-es években az orvosok még nem rendelkeztek a ma már általánosan használt vérnyomáscsökkentő gyógyszerekkel, és nem fordítottak a maihoz hasonló figyelmet a melanomagyanús anyajegyekre sem. A 2008 évi elnökválasztási kampány idején viszont már nagy sajtóvisszhangja volt annak, hogy John McCain republikánus elnökjelölt négy melanomája közül eltávolították a legveszélyesebbiket.
A szerzőpáros könyve most inkább csak feleleveníti a halál tényleges okáról szóló vitát, mivel maguk is elismerik: művük nem tartalmaz abszolút bizonyítékokat, és vannak benne ellentmondások. Goldsmith pedig a közelmúltban elismerte, ma már maga sem tekinti bizonyosnak, hogy a melanoma volt a halál oka.
mult-kor.hu
Tények, titkok és következtetések
A The New York Times akkori első oldalas tudósítása pedig a "Szörnyen fáj a fejem - ezek voltak az utolsó szavai" címmel jelent meg. A lap nemrég ismét visszatért a történetre, amely annak idején sokkolta Amerikát. Mert ahhoz ugyan valóban nem férhet kétség, hogy stroke okozta a halált, ám az mindmáig orvosi rejtély, mi váltotta ki az agyvérzést. Az elnök orvosai és munkatársai mindvégig szigorú titoktartásba burkolóztak a Roosevelt egészségi állapotával kapcsolatos tényeket illetően.
Most egy új könyv - az F.D.R.'s Deadly Secret (FDR halálos titka) -, amelyet egy Steven Lomazov nevű orvos írt Eric Fettmann újságíróval közösen, feltámaszt egy érdekes elméletet. Aki figyelmesen tanulmányozza a Rooseveltről elnöksége 12 éve alatt készült portrékat, első két mandátuma idején sötét foltot fedezhet fel bal szemöldöke fölött. Ráadásul a folt mintha nőne, aztán 1940 körül rejtélyes módon hirtelen eltűnik, csak egy kis forradás marad a helyén. Vajon csak egy ártalmatlan anyajegyről volt szó? Vagy rákos melanomáról, amelynek elterjedése hozzájárult halálához - vagy egyenesen annak oka volt? A melanoma agyi áttéte ugyanis agyvérzést okozhat.
A feltevés nem új. Harry S. Goldsmith dartmouth-i sebész már 1979-ben nagy feltűnést keltett egy orvosi lapban megjelent cikkével, amelyben ezt az elméletet boncolgatta, sőt további kutatás után 2007-ben A Conspiracy of Silence (A hallgatás összeesküvése) címmel könyvet is megjelentetett a témáról. Lomazov és Fettmann könyvében az az új, hogy ők már határozottan állítják: a gyilkos a melanoma agyi áttéte volt, és a gyorsan növekvő agydaganat alig hat hét alatt végzett az elnökkel.
Roosevelt halála azért is megdöbbentő és váratlan volt, mert a Fehér Ház és az elnök orvosai titkolták, hogy mennyire beteg. Az elfedés már előzőleg is gyakorlattá vált: annak ellenére, hogy 1921-ben, 39 éves korában köztudomásúlag gyermekparalízis sújtotta, az elnök és munkatársai igyekeztek álcázni, hogy egyedül nem képes járni, és kénytelen nehéz fémtámaszt használni ahhoz, hogy ráállhasson bénult, sorvadt lábaira. A helyváltoztatáshoz kerekesszéket vett igénybe, a fotósokat pedig utasították, hogy ne mutassák fogyatékosságát.
15 kilót fogyott
Halálos betegsége a háborús időkben fejlődött ki, akkor, amikor a vezetők egészségét és személyes ügyeit szigorú titok övezte. Az újságírók általában együttműködtek ebben, nem foglalkoztak azokkal a nyilvánvaló jelekkel, amelyek az elnök állapotának rosszabbodására utaltak.
Így például utolsó évében Roosevelt mintegy 15 kilót fogyott. Orvosai ezt azzal magyarázták, hogy a számára előírt diéta eredményeként csökkent az étvágya. Lomozov és Fettmann ellenben a rák terjedésének tulajdonítja a súlyvesztést. A szerzők megjegyzik, hogy amikor 1944-ben, néhány hónappal Roosevelt példátlan negyedik mandátumának kezdete előtt Turner Catledge, a The New York Times akkori washingtoni tudósítója interjút készített az elnökkel, nem tett említést arról, hogy milyen szörnyen nézett ki az interjúalany. Sok évvel később viszont megírta, hogy Roosevelt kísértetiesen soványnak tűnt, szeme üveges volt, leesett az álla, és időnként elvesztette a beszélgetés fonalát. Másoknak is voltak hasonló megfigyelései. Lomazov rámutatott, hogy ezek a tünetek gyakoriak stroke esetében.
Roosevelt kardiológusa, Howard G. Bruenn arra hivatkozott, hogy a végzetes agyvérzés hosszú ideje kialakult érelmeszesedés következménye volt. Bruenn csak csak 1970-ben tárta fel egy orvosi lapban, hogy az elnök vérnyomása sok éven át veszélyesen magas volt. A rendelkezésre álló adatok szerint az 1930 évi 128/82-es szintről 1944-re 230/126-ra emelkedett, ami szívrohamhoz vezethetett. A halála előtti pillanatokban 300/190-et mértek. Az orvosok már akkor is tudták, hogy a magas vérnyomás és az érelmeszesedés halálos kombinációt képezhet, szívbetegséget és agyvérzést válthat ki. Ez vált Roosevelt stroke-jának leggyakoribb és leghihetőbb magyarázatává.
A melanomával kapcsolatos spekulációt nem lehet ellenőrizni, mivel nem volt boncolás, és nem tudni semmiféle biopsziáról sem. Roosevelt egészségügyi dossziéjának legtöbb darabja pedig nem sokkal az elnök halála után eltűnt a Bethesda kórház egyik széfjéből.
Elméletek és híresztelések
Persze korántsem FDR esete volt az egyedüli, amikor manipulálták a tényeket vagy éppen hazudtak, hogy elrejtsék a betegséget a nyilvánosság elől. Tizenhárom évvel az ő hivatalba lépése előtt Woodrow Wilson elnök, aki második mandátumát töltötte, agyvérzés következtében megbénult. Wilson felesége és munkatársai ezt eltitkolták a nyilvánosság elől, és ők maguk vették át az ügyek intézését.
Mára ezen a téren sok minden megváltozott, de az 1930-40-es években az orvosok még nem rendelkeztek a ma már általánosan használt vérnyomáscsökkentő gyógyszerekkel, és nem fordítottak a maihoz hasonló figyelmet a melanomagyanús anyajegyekre sem. A 2008 évi elnökválasztási kampány idején viszont már nagy sajtóvisszhangja volt annak, hogy John McCain republikánus elnökjelölt négy melanomája közül eltávolították a legveszélyesebbiket.
A szerzőpáros könyve most inkább csak feleleveníti a halál tényleges okáról szóló vitát, mivel maguk is elismerik: művük nem tartalmaz abszolút bizonyítékokat, és vannak benne ellentmondások. Goldsmith pedig a közelmúltban elismerte, ma már maga sem tekinti bizonyosnak, hogy a melanoma volt a halál oka.
mult-kor.hu
2010. január 31., vasárnap
Elkelt a Churchill-szivar!
Négyezerötszáz fontért (1,35 millió forint) kelt el egy Winston Churchill által félig elszívott szivar egy angliai árverésen.
Nagy-Britannia második világháborús kormányfője 69 éve egy sürgősséggel összehívott kormányülésre sietve nyomta el a szivart, amelyet a miniszterelnöki hivatal egyik munkatársa felvett és megőrzött.
A 9,5 centis, Churchill nevével ellátott szivart egy brit magángyűjtő vette meg a becsült leütési ár több mint tízszeresét kifizetve. Az árverést szervező Keys aukciósház 350 fontot remélt kapni a ritkaságért - jelentette a BBC hírszolgálatának honlapja.
mult-kor.hu
Nagy-Britannia második világháborús kormányfője 69 éve egy sürgősséggel összehívott kormányülésre sietve nyomta el a szivart, amelyet a miniszterelnöki hivatal egyik munkatársa felvett és megőrzött.
A 9,5 centis, Churchill nevével ellátott szivart egy brit magángyűjtő vette meg a becsült leütési ár több mint tízszeresét kifizetve. Az árverést szervező Keys aukciósház 350 fontot remélt kapni a ritkaságért - jelentette a BBC hírszolgálatának honlapja.
mult-kor.hu
2010. január 30., szombat
Váltsuk le a népet?
Bibó István Elit és szociális érzés címmel megjelent 1942-es tanulmányát közlöm a mai bejegyzésben, sina ire et studio. keletkezése ellenére hihetetlenül aktuális, nemcsak a ma hatalmon lévők erkölcsi öröksége-hovatartozása miatt, hanem az évtizedes megoldatlan feszültségek miatt is. A tanulmány választ ad sokak gyakran feltett tétova kérdéseire is..
Közkeletű ítélet, hogy a társadalom elitjének, vezető rétegének legfontosabb erénye a szociális érzék. Különösen abban a formában szoktuk ezt hallani, hogy az új nemzedéket, a jövendő elitet, a leendő vezetőket több szociális érzékre kell nevelnünk, mint amennyi a régi vezető rétegnek volt. Ezzel rendesen annyit akarunk mondani, hogy a vezető réteg több szociális érzéke az, ami a társadalmi problémák és társadalmi válságok helyes és sikeres megoldásának a feltétele s egyben alkalmas eszköze is. A tétel oly egyszerűen és magától értetődően hangzik, hogy igazságát elsőre alig is lehet kétségbe vonni. Ha eliten azokat értjük, akikben a közösség céljai tudatosan kiformálódnak, szociális érzéken pedig a közösség élete és érdekei iránt való helyes érzéket, akkor alig kételkedhetünk abban, hogy az elit legfontosabb erénye valóban a szociális érzék. Egy közkeletű ítéletnek azonban nemcsak a helyes értelme, hanem a téves értelme is nagy jelentőségű. Érdemes tehát megvizsgálni, hogy a társadalom akár helyesen, akár tévesen mit ért alatta, midőn ezt az állítást hallja vagy hangoztatja.
Ha megvizsgáljuk az elit szociális feladatairól szóló közfelfogást, akkor már az első látásra észre kell vennünk, hogy az sem eliten, sem szociális érzéken nem ugyanazt érti, mint amit fentebb rövid, de elvileg végiggondolt megfogalmazásban elitnek és szociális érzéknek neveztünk. A közfelfogás, midőn a társadalmi elit szociális érzékéről van szó, elit alatt nem a társadalom legértékesebbjeit, hanem egyszerűen azokat érti, akik adott társadalmi rendünkben társadalmi helyzetük alapján magától értetődően a társadalom vezető rétegéhez tartoznak. Szociális érzéken pedig ugyanez a közfelfogás nem a közösség rendje, élete és érdekei iránti érzéket, a helyes társadalmi cselekvésre, a társadalmi cselekvés {1-224.} helyes összehangolására, a társadalmi rendet, harmóniát és igazságosságot sértő jelenségek észrevételére való képességet, a közösségi példaadásra, áldozathozatalra és szerepvállalásra való készséget, röviden és egyszerűen: nem társas érzéket, hanem ennél lényegesen szűkebb jelenséget ért. A szociális érzék e közfelfogás szerint nem az egész közösséggel, hanem mindenekelőtt a társadalmi lehetőségek eloszlásában hátrányos helyzetbe, legalulra került vagy legalábbis konkrét helyzetben alattunk levő, „nyomorgó”, „ínséges”, „szegény”, „alacsony sorsú” egyénekkel szemben megnyilvánuló érzés. Szociális érzék jele, ha valaki munkásairól gondoskodik, alkalmazottjaival emberségesen bánik, megvan benne a nyomorgók helyzetének elviselhetőbbé, kevésbé elkeserítővé tételére való készség, kerüli a jólét, a társadalmi fölény, a társadalmi különbségek megalázó hangsúlyozását, nem néz le senkit, megbecsül mindenféle munkát a maga helyén, és állandóan szem előtt tartja, hogy alacsony, kevésbé megbecsült állapotban levő közösségi társaink nehéz munkája tartja fenn végeredményben a vezető réteg életét, egzisztenciáját és lehetőségeit is. Kétségtelenül ott lebeg a „szociális érzék” e fogalmazása mögött is a „társadalmi igazságtalanságok” vonatkozása, vagyis a társadalmi értékek rendjének meg nem felelő helyzetek elleni küzdelem gondolata, sőt az állami szociálpolitika és az un. szociálpolitikai irodalom szélesebb távlatú szemléletében benne van bizonyos fokig a társadalmi erőviszonyok megváltoztatásának a célkitűzése is. A közönséges szóhasználat „szociális érzéké”-ből azonban ez az elem teljesen hiányzik. A hangsúly egyszerűen azon van, hogy a vezető réteg szociális érzéke van hivatva arra, hogy a társadalmi ellentétek élessé válását és a társadalom rendjének felborulását megakadályozza. E gyakorlati célkitűzéshez kapcsolódik azután hozzá a szociális érzék erkölcsi értékelése is: az a közfelfogás, hogy semmi sem olyan szép, olyan nemes, olyan emelkedett dolog, mint ha kiemelkedő társadalmi helyzetben állók szociális érzékük jelét adják; hogy a társadalom elitjének legemelkedettebb és erkölcsileg legnagyobb igényű tagjai akkor hasznosítják legjobban kvalitásaikat, ha munkaerejüket vagy legalábbis annak egy részét kifejezetten szociális munkára fordítják, hogy a jövendő elitnek is az a legjobb iskolája, ha minél több ilyen szociális munkában vesz részt. Ma a társadalom vezető rétegének olyan tagjai, akiket a társadalom vagy a család állandó munkára nem szorít, de erkölcsi emelkedettségük folytán a léhaság s a semmittevés vádját el akarják hárítani, kilenc esetben tíz közül valamiféle un. szociális tevékenységbe fognak kezdeni, nem pedig pl. önképzésbe, nevelői munkába, gyümölcsnemesítésbe vagy bármiféle kutatómunkába, amelyek pedig sem erkölcsi emelkedettség, sem társadalmi hasznosság tekintetében nyilván nem maradnak el az un. szociális munka mögött.
A következőkben az elit szociális érzékéről és szociális munkájáról szóló közkeletű ítélet valódi tartalmát és értelmét kívánjuk közelebbről megvizsgálni, s feleletet fogunk keresni arra a kérdésre, miben leli magyarázatát és mit jelent az elit szociális érzékének és szociális munkájának a közfelfogásban uralkodó erkölcsi értékelése.
Mindenekelőtt próbáljuk meg tisztázni azt: mi az elit helye a társadalomban? Kétségtelen, hogy eddig még az emberiségnek semmilyen része nem csinált kultúrát és társadalmi szervezetet valamiféle elit nélkül. Hogy ennek az elitnek a feladata a társadalom vezetése, az szinte közhely. A társadalomnak azonban elsősorban nem azért van elitre szüksége, hogy legyen, aki vezesse: erre akad vállalkozó akkor is, ha elit nincs. Voltak olyan társadalmak is, amelyekben a vezetői kiválasztást minden különösebb rend nélkül a legprimitívebb s a legelsődlegesebb emberi képességek és indulatok irányították: az lett a vezető, aki valamilyen fizikai és szellemi képességével terrorizálta vagy szuggesztiója alá tudta vonni a közösséget, s addig maradt vezető, amíg egy nála erősebb ki nem ütötte a nyeregből. Az elit feladata azonban több és szélesebb, mint a társadalom vállalkozásainak, akcióinak a vezetése. Az elit legfőbb szerepe az, hogy az élet élésére, az emberi helyzetekben való erkölcsi viselkedésre s az emberi szükségletek mélyítésére, finomítására és gazdagítására mintákat, példákat adjon, azaz kultúrát csináljon. Erre a szerepre pedig már csak valamilyen elit, vagyis valamilyen értékelési rend szerint kiválasztott embercsoport alkalmas: az értékelési rend tudja csak biztosítani az elit által adott példák és minták érvényességét és kötelező erejét.
Hogy milyen szempont szerint választja ki a társadalom a maga elitjét, ez népenkint és koronkint változhatik aszerint, hogy mi az illető társadalomnak a meggyőződése az emberi értékesség kritériumai felől. A megkülönböztető szempont lehet a születés, a vagyon vagy az öröklés intézménye révén kombinálva mind a kettő. Lehet valamely különleges nevelési rendszeren, próbákon, vizsgákon való átmenetel, lehet valamely vallásos szervezet, világnézeti közösség, beavatott társaság, politikai párt tagsága. Bármi is a kiválasztó szempont, minden elit nyugodt és termékeny működésének az az első feltétele, hogy az elit kiválasztását igazoló értékelési rend mögött olyan eleven társadalmi közmeggyőződés álljon, mely ezt az értékelést magáévá teszi, s az elit kiválasztottságát egészében elismeri. Másik feltétele az elit nyugodt és termékeny működésének az, hogy a társadalom valóságos szervezete az elfogadott értékelési rendnek egészében megfeleljen, s az elit tagjai a társadalom szervezetében olyan helyeket foglaljanak el, ahonnan valóban képesek is a társadalmat irányítani, reá hatni s vezetői tevékenységük mögött a követés nagyfokú valószínűségét kiváltani.
Az értékvilágnak és a valóságos társadalmi helyzetnek ez a kettős hátvédje kell mindig ahhoz, hogy az elit zavartalan önbizalommal, töprengés nélküli hivatástudattal és ép társas érzékkel tudja a maga szerepét betölteni. Hiába van egy társadalmi réteg a hagyomány, a beidegzettség és a tényleges helyzet erejénél fogva a társadalmi irányításhoz szükséges pozíciók birtokában, ha a társadalom már nem ismeri el azt az értékelési módot, melynek alapján a társadalom adott rendje létrejött, s nem fogadja el azokat az értékszempontokat, melyek alapján az elit kiegészíti önmagát. Ilyenkor egyszerre felvetődik az a vád, hogy a legfontosabb pozíciók betöltésénél nem az „érdem” és a „tehetség” szempontja érvényesül. Valójában az történik, hogy a vezető réteg és a társadalom másképpen értékelnek, s ha ez bekövetkezett, akkor az a vezető réteg annak a társadalomnak a szó erkölcsi értelmében már nem elitje. Hiába van meg viszont az emberek egyik vagy másik csoportjának az az öntudata, hogy az értékek „igazi,” „helyes” rendje szerint ő hivatott a társadalom vezetésére, ha e mögött az öntudat mögött nem áll a társadalom kulcspozícióinak a birtoka és a társadalom tagjainak a követésre való készsége: ilyenkor az elitminősültség legfeljebb az idők sodrában érhetik és erősödhetik meg, de a társadalom életében még nem jelent valóságos irányító szerepet is. Egyes szellemileg kiváló embereknek az az öntudata, hogy ők a társadalom „igazi”, „szellemi” elitje, vagy az öntudatos proletároknak az a szilárd hite, hogy „reájuk van a jövő vetve”, gyakran válik puszta, terméketlen igénnyé azért, mert csupán elvben vagy reményben létező szerepüket előlegezve máris egyedül azt tartják a társadalom valódi értékei szempontjából fontosnak, ami az ő csoportjukban történik. Az önelégültség állapotában pedig eleve nem fejlődhetnek ki azok a képességek, melyek a társadalom termékeny irányításához szükségesek.
Hogy tehát az elit teljesíthesse feladatát, egyaránt szükség van mind a két tényezőre: az érvényes társadalmi értékrend igazoló-erejére és a valóságos társadalmi vezetői helyzetek zavartalan birtokára. E két tényező a társadalom életében egybefonódik, s ezt az egybefonódást azok a társadalmi jelenségek közvetítik, melyek általában lehetővé teszik, hogy a társadalomban értékek és valóságok együttes és egymást erősítő hatást tudjanak kifejteni: a társadalmi eljárások és módszerek, társadalmi problémák megoldására kialakult konvenciók, a társadalmi összeütközéseket enyhítő s az összeműködést erősítő viselkedési minták.
Ezeknek megőrzése, kezelése, terjesztése, fejlesztése a mindenkori elit feladata. Ahhoz, hogy a társadalom gépezete működhessék, kell, hogy ezek a társadalomban elismertek, begyakoroltak és magától értetődőek legyenek. Az elit működése és a társadalmat fenntartó eljárások magától értetődősége kölcsönhatásban vannak egymással: minél jobban működik az elit, annál magától értetődőbbek ezek az eljárások, és minél magától értetődőbbek a társadalmi eljárások, annál inkább működésre képes a társadalom vezető rétege. Fontos, hogy a társadalmi konvenciók és eljárások, különösen pedig azok a módszerek, jogcímek és szempontok, melyek az elit kiválasztódását szabályozzák, elég fegyelmezőerővel bírjanak, de ugyanakkor elég szabadok és rugalmasak legyenek: se a követőket, se a vezetőket ne terheljék meg mértéken felül és erejükön túl. A követőket megterheli az elit kiválasztására szolgáló eljárás túldemokratizálása: az, ha a követőknek az elitkiválasztó eljárásban túl intenzíven részt kell venniök. Természetes, hogy minden elitet valamilyen módon a követők bizalma juttat a vezetői szerephez, s nagyon is szükséges, hogy ez a bizalom valóságos társadalmi eljárásokban (választás, felelősség stb.) is megnyilvánuljon. Az elitkiválasztó eljárás demokratizálásánál azonban van egy megterhelési határ, s minden olyan módszer, mely ezt túllépi, önmagát sebzi meg, s végsőleg a demokrácia gyengüléséhez, belső megromlásához vagy bukásához vezet. Az elitképzés ugyanis elsősorban a társadalom ökonómiáját szolgálja, azt, hogy a követőknek ne kelljen kétségben élniök a követendő társadalmi példák és az érvényes társadalmi szerepek kérdéseiben: ezt pedig nem érheti el egy olyan elitkiválasztó módszer, mely ahelyett hogy a társadalom tagjainak életét megkönnyítené, őket az elitkijelölés folyamatába állandóan belevonja, s a vezetői helyzetek folytonos változásának izgalmában tartja benne. Nem szabad mértéken felül megterhelni a társadalom rendjét kialakító eljárásokkal magát az elitet sem. Természetesen ahhoz, hogy az elit egészben fenn tudja tartani magát, és az elit egyes tagjai az elit tagjai maradhassanak, folytonos erőfeszítésre és állandó készenlétre van szükség, melyet valamiféle fegyelem és szelekció nélkül nem lehet biztosítani. Nem szabad azonban, hogy azok a próbatételek, melyek az elithez tartozás jogcímét megállapítják és felülvizsgálják, az ember egész tevékenységét lenyűgözzék, s a célon túllőve, a készenlét lelkiállapota helyett a pozícióért való aggodalom lelkiállapotát váltsák ki.
A társadalmi értékrendre vonatkozó közmeggyőződés szilárdságából, a társadalom vezetői helyzeteinek biztonságos birtokából s társadalmi konvenciók magától értetődőségéből, a társadalmi eljárások és módszerek rugalmasságából virágzik ki az az erény, mely minden elit jó és termékeny működésének egyik legfőbb feltétele: az elit elfogulatlansága. Különösen fontos ez ahhoz, hogy az elit teljesíthesse kultúrfeladatát: azt, hogy az emberi élet helyes élésére s az emberi szükségletek mélyítésére és finomítására példákat adjon. Nem lehet szépen, nemesen és választékosán élni sem az önelégültség és önteltség, sem a törtetés és támadás, sem a szorongás és a számonkéréstől való félelem, sem az önvédelem és önigazolás állapotában.
Az elit elfogulatlanságának ez a követelménye mai gondolkodásunkban teljességgel háttérbe szorult. Érthető ez, ha meggondoljuk, hogy az egész mai európai társadalmi válság lényegében nem más, mint a születési elit felszámolásának a folyamata. A születési elitet pedig – mely alatt nemcsak a születési nemességet, de az örökölt vagyon elitjét, sőt a családi keretekben kiegészülő hivatalnoki rendet is értenünk kell – jellemzi egyrészt a kiválasztás egyszer s mindenkori voltánál fogva a lehető legnagyobb fokú elfogulatlanság, másrészt viszont éppen ezért az elegendő közösségi fegyelem hiánya s a kiválasztás nagyfokú önkényessége. Minthogy pedig mindnyájan benne élünk abban az ellenhatásban, mely a születésrendi társadalom ellen Európában a 18. század óta megindult, érthető, hogy elvesztettük az érzékünket egy olyan követelmény – az elfogulatlanság – iránt, mely a mi tapasztalataink távlatában elsősorban a születési elit erénye. Abbéli igyekezetünkben tehát, hogy fegyelmezett s az értékesség szempontjából erős ellenőrzés alatt álló eliteket – aminek legjellemzőbb példái a világnézeti diktatúrák egységpártjai – hozzunk létre, teljességgel megfeledkezünk arról, hogy az új elitnek nem elég fegyelmezettnek lennie ahhoz, hogy termékenyen működni tudjon, mert elfogulatlanság nélkül egész működése alig haladhatja túl a külső társadalmi cselekmények vezetését, a puszta hatalomgyakorlást és hatalomdemonstrálást.
Nagy tévedés volna azonban azt képzelni, hogy adott esetben mindig a történeti elit az, amely elfogulatlanabb, mint az új értékszempontok szerint kialakuló új elit. Azt, hogy a meglevő elit mögött álló értékrend hitele megingott, legelőször éppen az elit elfogulatlanságának a megzavarodásán lehet észrevenni. A következőkben ennek a megzavarodásnak a tüneteit akarjuk vizsgálat alá venni és azt bizonyítani, hogy ezek végsőleg az elit alkotóképességének és a társadalom munkakészségének teljes megbénulásához vezetnek.
Miről lehet észrevenni, hogy az elit önbizalma, öntudata, elfogulatlansága törést szenvedett?
Az elfogulatlanság első, még egyáltalán nem feltűnő törése az, ha a vezető réteg maga s a társadalom többi része kezdi a vezető réteg feladatát túl szubtilisen, túl finoman, túl sok esztétikai színnel, túl sok külsőleges követelménnyel felfogni. A születési elitnél pl. a kifinomodottság, a kitenyésztettség, egy papi elitnél az életszentség, az átszellemültség erényeinek más eliterények rovására való túlságos előtérbe kerülése mutat erre: az, hogy a grófnők és püspökök kezdenek az idevonatkozó regényekben kötelezően karcsúak, légiesek s nem e világból valók lenni. Pedig egy ereje teljében levő elit elsősorban hús-vérből álló, igen reálisan gondolkodó, mindkét lábukkal a földön álló emberekből áll, akik a reájuk bízott értékeket egyáltalán nem a föld fölött való lebegés állandó állapotában képviselik. A „nem e világból való emberek” az eliten belül is mindig kisebbséget alkotnak, s ez így is van jól. A kifinomodottság hangsúlyozása mögött a realitástól való elfordulás áll, amit a valóság világának valami olyan fordulata magyaráz, melynek folytán a valóság kezd az elit számára visszautasításokat, ellenállást és sérelmeket tartogatni.
A gyengülő elit mindinkább rabjává lesz azoknak a külsőséges előírásoknak, melyekben a közfelfogás szerint az elit különleges tulajdonságainak, a kifinomultságnak, jó modornak, választékosságnak, műveltségnek stb. meg kell nyilvánulnia. Semmi sem illusztrálja ezt a fordulatot olyan jellemzően, mint Balzac leírása a nagyvilági hölgy, a comme il faut asszony kötelező külsőségeiről, a választékos viselkedésről, veszélytelen szenvedélyekről, divatos öltözködésről, ízléses lakásról stb., s szembeállítja velük az ancien régime nagyasszonyait: „Azelőtt a nőnek lehetett olyan hangja is, mint egy halaskofának, a járása lehetett olyan, mint a gránátosoké, a homloka mint a vakmerő courtisane-é, a haját hátrafelé fésülhette, a lába lehetett nagy, a keze kövér, és mégis »grande dame« volt. Ma azonban, ha mindjárt egy Montmorency volna is, nem lehetne comme il faut asszony, ha ilyen volna.” Balzac ugyan még udvariasan hozzáteszi, hogy „ha ugyan valaha a Montmorency-ház asszonyai ilyenek lehettek volna”. Ez azonban csak azt mutatja, hogy maga is részese volt annak a sznobizmusnak, amit leírt. Számunkra az egész leírásból az a lényeges, hogy egy-egy erejében és elfogulatlanságában gyengülő vezető réteg számára hogyan csukódnak be lassanként a gazdag és teljes emberi élet lehetőségei, abban az arányban, amint elhatalmasodik rajta az az érzés, hogy mindenekfelett az emberek színe előtt kell helytállania, s viselkedését elsősorban azokhoz a kívánalmakhoz kell szabnia, melyeket az emberek változó közhangulata támaszt vele szemben. Mert minden elit erős közösségi ellenőrzés alatt áll ugyan, de amíg teljesítőképessége töretlen, addig úgy érzi, hogy mindenekelőtt nem az emberekkel, hanem azokkal az értékekkel szemben kell készenlétben lennie és számot adnia, melyeket képvisel.
Súlyosabb válság jele, ha az elit elkezdi hamisan értékelni az átlagos, egyszerű, „köz”-népben rejlő értékeket. Olyan elit, mely tudatában van a maga erejének és a reá bízott értékeknek, mindig tisztában van azzal az elemi társadalmi ténnyel, hogy a társadalom legfontosabb értékeit vagy az elit őrzi jól, vagy senki sem. Az igaz, hogy a társadalom magas kultúrája felfrissülhet azzal, hogy visszanyúl tagolatlanabb, egyszerűbb kultúrállapotokra s azok tanulságaira; de eleven, termékeny és teljesítőképes elit minden értéket és tehetséget felemel, megszervez és magába olvaszt, az egyszerűbb kultúrállapotok felismert tanulságait a maga életében keresztül is viszi, s általuk saját maga is felfrissül. Csak megzavarodott társadalmi viszonyok között igaz az, hogy a nemzet, a közösség, a társadalom értékei az „egyszerű” nép tömegeiben rejlenek. Lehet igaz egy társadalomban, hogy csak az egyszerű nép beszél zamatos és romlatlan nyelven, hogy a nép más rétegeket felülmúló politikai bölcsesség és józanság letéteményese, hogy falusi kupaktanácsokban méltóságteljes pátriárkák s a bölcsesség szoborba öntött példányai ülnek. Lehet az is igaz, hogy mindez naiv vagy fellengzős legenda. Akár igazak, akár nem, az ilyen állítások mindenképpen az elit csődjét jelentik: vagy azt, hogy a társadalom igazi értékeit kisszerű viszonyok közé szorítja, s érdemtelenül elfoglalja előlük a helyet; vagy azt, hogy elvesztette önbizalmát és bátorságát, s inkább oda költ értékeket, ahol nincsenek, de a maga értékében hinni nem tud. Jól rendezett társadalomban, jó egyensúlyú közösségben az elit beszél legszebben, az elit a politikai bölcsesség letéteményese, s a falusi kupaktanácsokban olyanok ülnek, akiknek képességei a falusi közösség szükségleteinek felelnek meg. S ha eszébe jut mély bölcsességű embereknek egyszerű viszonyok közé húzódni, jól rendezett közösség számon tartja őket az elit tagjaiként, s ha szüksége van rájuk, az eke szarva mellől is, mint megannyi Cincinnatusokat, a közösség szolgálatába tudja hívni és állítani őket.
Dekadencia jele, ha ez elit körében homályos és meg nem fogható nosztalgia jelentkezik vagy hangoztatódik az egyszerű, {1-233.} együgyű, boldog „nép” életformája iránt, ha kultuszt űz a tanulatlan „őstehetségek”-ből, ha hangoztatja a vezető osztály, a gazdagok, az urak, a városiak életformájának a sivárságát, anélkül hogy eszébe jutna, akarná vagy tudná a maga életformáját az egyszerű élet hangoztatott értékeihez igazítani. Ebben a helyzetben az együgyűség dicsérete, ha őszinte, tehetetlenséget és alkotásra való képtelenséget jelent, ha nem őszinte, akkor az elitre bízott értékek elárulását és a vezetői előnyök vállalása mellett a vezetői szerep rosszhiszemű nem vállalását jelenti, s mindenképpen az elit öntudatának, bátorságának, elfogulatlanságának a végét.
A vezetők és követők személyes viszonyában is megmutatkozik az elit elfogulatlanságának a törése. Kevés szánalmasabb dolog van annál, mint amikor a vezető réteg tagjai kezdenek mind nagyobb számban panaszkodni a köznép, a cselédek, a szolgák tiszteletlenségéről. Az meg egyenesen visszataszító, ha az elit a tisztelet csökkenésére büntetésekkel és kényszereszközökkel reagál. Az igazi elit tud tiszteletet parancsolóan viselkedni, tudja, hogy mi az, amit megkövetelhet, s vele szemben a tiszteletlenség csak szórványos eset lehet. A „tiszteletlenség” általánossá válása annyit jelent, hogy az elit másként értékeli önmagát, mint a társadalom őt.
Nem kevésbé szánalmas ennek a viselkedésnek a fordítottja: ha az elit egyes tagjai azon erőlködnek, hogy a „köznéppel” való érintkezésükben ne tűnjenek fel gőgöseknek, pöffeszkedőknek, s ha külön problémává és félszegségek forrásává válik számukra az „alacsonyabb” rangúakkal való érintkezés.
Ezek a jelenségek átvezetnek a válság súlyosabb tüneteihez s az elfogulatlanság döntő töréséhez, mely akkor jelentkezik, mikor az elit számára önnön helyzete tudatosan is lelkiismereti problémává válik.
Kezdődik ez azzal, hogy a társadalomban, akár az elit körein belül, akár a követők széles köreiben is mindinkább hangot kap az a meggyőződés, hogy az elit helyzetét, szerepét és kiváltságait a nép, a szegények, a dolgozók munkájának köszönheti. Bármennyire is közhelyszerűen hangzik ez a tétel, nagy tévedés azt hinni, hogy minden körülmények között magától értetődő. Ha igaz is, hogy minden vezetői szerep és hatalom forrása és feltétele a vezetettek beleegyezése, követése, önkéntes alávetése; mégis tartósan csak úgy válik ez az önkéntes alávetés a hatalom forrásává, ha a követők a társadalmi értékelésnek egy bizonyos rendjét fogadják el, s ennek a rendnek a nevében teszik azt és azokat vezetővé, akik ennek az értékelésnek megfelelnek, akikben ezek az értékek megtestesülnek. Az elit tehát kiváltságait elsősorban a maga teljesítőképességének köszönheti: annak, hogy megfelel bizonyos erkölcsi és gyakorlati értékkövetelményeknek, melyeket a társadalom támaszt vele szemben. Amíg egy elit él és alkot, addig világos, hogy nem ő kapja kiváltságos helyzetét a tömegtől, hanem a tömeg köszönheti nyugalmát, rendjét, munkáját neki. Amíg él és alkot az elit, addig az az igaz, hogy a szegény jobbágy a jó várúr védelmének köszöni, hogy békén mívelheti földjét, a szegény kuli a derék mandarinnak köszöni, hogy rendesen igazgatott országban biztonsággal keresheti kenyerét, a munkás a gyáros vállalkozó szellemének köszöni, hogy munkája van, a szovjet polgár a kommunista pártnak köszöni, hogy életmódja napról napra halad a szocialista ideál felé, a német néptárs a nemzetiszocialista pártnak köszöni, hogy a németség páratlan hatalmi emelkedésében s a nemzeti kollektívum nagy élményeiben személy szerint is része van. Amint az elit önbizalma meginog, célkitűzéseinek a helyessége bizonytalanná válik, teljesítőképessége megerőtlenedik, egyszerre kiderül, hogy a gőgös várúr a dolgos jobbágy verejtékéből él, a pöffeszkedő mandarin a szegény kuli vérét szívja, a munkátlan, pohos gyáros a munkás szorgalmának jutalmát vágja zsebre, s a hatalmas pártszervezet megannyi élősdiek hada, mely pusztulásba és nyomorba dönti az egész közösséget. Tévedés azt hinnünk, hogy az előbbi szemlélet üres illúzió, ügyes világcsalás, az utóbbi pedig a dolgok igazi arca. Mind a kétféle szemlélet egyformán igaz lehet aszerint, hogy az elit betölti-e hivatását vagy sem. A kizsákmányolás igen relatív fogalom, s konkrét helyzetben az, hogy két egymástól függő ember közül melyik él a másikból, teljesen azon múlik, hogy melyik nyújt többet és valóságosabbat a másiknak. Annál pedig, amit egy jó elit nyújthat a társadalomnak, alig van nagyobb értékű teljesítmény, s ezt a társadalom nagyon jól érzi. Ha viszont az emberek kezdik az elit kiváltságait kizsákmányolásnak, élősködésnek érezni, ez már súlyos tünete annak, hogy az elit kezdi szerepét rosszul vagy sehogy sem betölteni. De ennél ezerszerte súlyosabb tünet az, ha maga az elit kezdi a maga szerepét másból való élésnek érezni, vagy szükségét érzi, hogy ez ellen a vád ellen védekezzék; mert ez azt jelenti, hogy a válság elérte a legkritikusabb pontot: az elit lelkiismeretét.
A lelkiismereti válság tünetei az európai elitben – országonként más-más időrendben – azóta jelentkeznek, mióta a francia forradalom csapásai, majd a szocializmus eszmei támadásai az ezeréves európai születésrendi társadalom alapjait megrendítették. Az európai nemesi-polgári elit a támadások arányában mindinkább passzív, visszahúzódó, védekező álláspontot foglalt el. Közben lezajlottak világháborúk, szociális forradalmak és ellenforradalmak, s Európa vezető rétegei azon vették észre magukat, hogy immár több mint száz esztendeje tartó megtámadtatások után – hála a támadók s a támadások szellemi, erkölcsi és eszmei harmóniátlanságának –, csökkent önbizalommal, kihagyó hivatástudattal és megzavarodott eszmei fegyverzettel még mindig birtokosai az európai társadalom vezető posztjainak. Ebben a helyzetben kellett szembenézniök azzal a kifejezetten vagy hallgatólagosan mindig erősebben jelentkező váddal, hogy kiváltságaikat nem érdemlik, kivételes lehetőségeiket a szegények, a nép, a tömeg, a proletárok munkájának és jóvoltának köszönhetik, s arra a feladatra, amit maguknak igényelnek, nem alkalmasak. Egy ilyen válságos lelkiismereti állapotra háromféleképpen lehet reagálni. Lehet keményen szembeszegülni a váddal, s minden támadással szemben vállalni, élni és erősíteni azt a rendet és azt a szelekciót, mely születésen, öröklésen és vagyonon alapszik. Voltak olyan társadalompolitikai elgondolások, melyek lényegileg valóban ezt akarták, így pl. Magyarországon az 1924–1931 közötti, un. konszolidációnak volt ilyen háttere. Hogy azonban ez az önmagában következetes program mennyire reménytelen és keresztülvihetetlen, s hogy a mögötte álló értékképzetek mennyire megerőtlenedtek és megfakultak, azt semmi sem bizonyítja jobban, hogy még a leg-„feudális”-abb rendszer sem tudott megállani anélkül, hogy a koreszméknek több vagy kevesebb engedményt ne tett volna; ha mást nem, azt, hogy nem mert nyíltan a születésrendi társadalomszervezés elvi alapjára helyezkedni. Ebben pedig már adva is van minden ilyen kísérlet csődje is: társadalomban és politikában, bármily szokatlanul hangzik is, minden eltérés a valóság és az elvek, a valóságos célok és a jelszavak közt idővel feltétlenül válsághoz és töréshez vezet.
A második lehetőség az, hogy a meglevő elit igyekszik szóval és tettel igazolni magát s megnyugtatni lelkiismeretét az ellene szegezett vádakkal szemben. Csakhogy az önigazolás és a belőle származó hamis önelégültség erkölcsi állapota mind az egyének, mind a közösségek életében az alkotóképesség megbénulásához vezet. Az olyan vezető réteg, mely bármely okból arra kényszerül, hogy vezetői jogosultságát felvesse, hangoztassa, bizonyítsa, éppen úgy nem képes a társadalom vezetésére, mint ahogyan nem képes alkotásra az olyan ember, aki állandóan felveti magának azt a kérdést, hogy tehetséges-e vagy sem. Abban a pillanatban, amikor az elit kiváltságainak igazolható vagy nem igazolható voltát, az elit egészének érdemes vagy nem érdemes voltát a társadalomban vitatni kezdik, ez máris arra kényszeríti az embereknek azt a csoportját, mely a társadalom történetileg kialakult helyzetében tényleg irányító szerepet visz, hogy a maga szerepét, a maga jogosultságát, a maga elitkvalifikációját megvédje, s ezzel elvonja erőit sajátos feladatától, a társadalmi vezetéstől, irányítástól és példaadástól. Ez elsőre szokatlanul hangozhatik azok számára, akik a társadalom viszonylatait elsősorban hatalmi helyzeteknek tekintik, amelyekben a társadalomnak az elit részéről való vezetése és a vezető réteg önvédelme egy és ugyanaz. Ebben a szemléletben az a magától értetődő, hogy a társadalom többi része állandóan támadja a vezető réteg vezetői pozícióját és minősültségét, a vezető rétegnek pedig egyetlen lényeges vagy legalábbis leglényegesebb tevékenysége éppen az, hogy a maga vezetői pozícióit védje. Ez a szemlélet azonban már azoknak a szemlélete, akik nem ismertek és nem láttak ereje teljében levő s a maga életét elfogulatlanul élő elitet, hanem csak megtámadott, megingott és védekezésre szorított elitet. Ha az elit tevékenysége csak a maga helyzetének a védelmére szorítkozik, ebből a társadalomra édeskevés haszon származik, s ezt a társadalom rögtön meg is érzi.
Az önigazolás vágya arra vezet, hogy a megtámadott vezető réteg nem akar a válság jeleivel szembenézni, s mindenekelőtt a válság tüneteit igyekszik enyhíteni. Ilyen tüneti kezelés az állandósított szociális munkának és szociális érzéknek az a felfogása, melyet elöljáróban bemutattunk. Az ilyen értelemben vett szociális munka és szociális érzék helyrehozhatatlanul elvonja az elitet hivatásától, és gyökereiben támadja meg alkotóképességét. Az igazi elit – legyen az papság, nemesség, osztályelit, hivatáselit vagy világnézeti elit – él és alkot, törvényeket hoz, társadalmi szabályokat őriz, közéletet él, hadat visel, békét köt, társadalmi munkát és társadalmi lehetőségeket oszt el, országot szervez, utat, csatornát, házat, várost épít, gépet konstruál, expedíciót szervez, embereket gyógyít, és mocsarakat csapol le, erdőt irt, növényt nemesít, állatfajokat keresztez, új kézműveseljárásokat talál ki, könyvet ír, műveket alkot, utazik, szórakozik, könyvtárakat és képtárakat gyűjt, hivatalokat vezet, ítél, békít és büntet, prédikál, gyóntat és vigasztal, tanít és nevel, gondolkodik, kutat és kísérletezik: mindaz, amit csinál, szociális munka, mindazt, amit csinál, társas érzékkel, vagyis a társas élet feltételei s a közösség érdekei iránti érzékkel csinálja. Erőpazarlás, ha mindezek helyett az elit arra kényszerül, hogy a társadalmi egyensúly helyreállítására külön szociális munkát végezzen. Természetes, hogy hirtelen társadalmi vagy gazdasági válságok idején, csakúgy, mint földrengés vagy árvíz idején, szükség van alkalmi segítő és jóléti munkára, vagyis a szoros értelemben vett un. szociális munkára is. Jaj azonban annak a segítségnek, mely gátak építése helyett örökké csak a düledező házakat akarja megtámasztani, s mikor a válság állandósulását látja, nem a társadalom szerkezetében rejlő okokat keresi és küszöböli ki, hanem a „szociális” munkát állandósítja, s „szociális érzék” címén a bajok tüneti kezelésére való állandó készséget fejleszti ki magában. A társadalom szerkezeti hibáiért, akár okozta őket, akár nem, az elit – éppen azért, mert elit – felelős, ilyenkor tehát a szociális munkával azt toldozza-foldozza, amit egyéb munkájával maga ront el. A hiba nem az elkerülhetetlenül és parancsolóan szükséges szociális munkában van, hanem a tüneti kezelés intézményes állandósításán s az erre való készség hamis túlértékelésén, ami az egész társadalom veszedelmes lelki deformálódására vezet. A vezető rétegben antiszelekciót hoz létre, mert előtérbe juttatja az álmunkákra, álteljesítményekre és hamis erkölcsi önelégültségre hajló elemeket. A társadalom többi tagjaiban pedig kiöli a rosszul működő közösséggel való szolidaritást, valamint az érte való munkakészséget, s ugyanakkor uralkodóvá teszi bennük azt az érzést, hogy a közösséggel szemben csak követelnivalójuk van.
A szociális érzék és a szociális munka hamis értékeléséhez nagymértékben hozzájárult a keresztyén szeretet, a caritas momentumával s az egyházak karitatív munkájával való összekapcsolódás. A pillanatnyi helyzet követelte szociális munka természetesen a keresztyén szeretet parancsa. De a tüneti kezelés állandósítása és intézményesítése nem szeretetből, hanem rosszul felfogott önvédelemből s egy hamis igényhez való ragaszkodásból származik. Erre pedig a kereszténységnek nagyon egyszerű a parancsa: „ha a te jobb kezed botránkoztat meg téged, vágd le azt, és vesd el magadtól.”
Az a folyamat, amely a külön szociális érzék és a külön szociális munka megjelenésével indul el, végül szükségszerűen circulus vitiosusba torkollik. A válságba jutott társadalmi értékrend hordozói – az elit – avégből, hogy a társadalmi szükségletek megzavart menetét helyreállítsák vagy a társadalmi rend megingott értékalapjait megerősítsék, a válság tüneteinek enyhítésére vetik magukat, ami felületi válság esetén természetesen segít is. Mélyebb válság esetén azonban a tüneti kezelés, az un. szociális munka kénytelen állandósulni, viszont állandósulása megbénítja az elit alkotóképességét s az egész társadalom munkakészségét. A társadalmi munka értékének csökkenése elmélyíti a válságot, ami viszont a „szociális” tevékenység fokozását kívánja meg. Ez az ördögkerék igen sokáig elforoghat, de az egész folyamat egyszer feltétlenül eljut oda, hogy üressé és terméketlenné teszi azt a társadalmi rendet, aminek a védelmére létrejött.
Az elit lelkiismereti válságán tehát nem segít sem a lelkiismeret megkeményítése, sem a lelkiismeretnek szociális érzék hangoztatásával és szociális munkával való elcsitítása: megoldást – mint minden lelkiismereti válságnál – csupán a harmadik alternatíva: a tényekkel való szembenézés hozhat.
A circulus vitiosust csak egy ponton lehet feloldani, a kiindulópontnál. Úgy, hogy az elit letesz azoknak a kiváltságoknak a védelméről, melyekben maga sem hisz már, és belsőleg is felszámolja tarthatatlanná vált igényeit. Ez sokkalta lényegesebb, mint a konkrét vezetői helyzetek átadása. Akiktől konkrét pozíciók átadását követelik, az mindig felvetheti azt a kérdést – és gyakran joggal –, hogy a vezetés átvételét igénylők jobbak és alkalmasabbak-e az előttük járóknál. A magyarság mai vezető rétege is, ha ilyen követeléseket szegeznek vele szembe, arra hivatkozhatik, hogy mindazok a többi rétegek, melyeknek eszükbe juthat a vezetés átadását követelni, konkrét történeti alkalmakkor bebizonyították erre való képtelenségüket. Ez azonban nem ment fel sem a lelkiismeret-vizsgálat, sem a hamis önelégültség feladása, sem a tarthatatlan igények felszámolása alól, mert a társadalmi értékvilág regenerálása százszorta fontosabb a „hatalom átadásá”-nál. Nekünk, magyaroknak a közösségi átrendeződés méltó lefolytatására van egy történelmi példánk, a magyar reformkor és az 1848-as törvényhozás példáján nyugvó nemes tradíciónk. Akkor még kevésbé volt a magyar nemességen kívül bármiféle réteg vagy osztály arra készen, hogy a nemzeti elit feladatát átvegye. Ez azonban nem akadályozta sem a belső leszámolást, sem a társadalmi átalakulás előkészítését. Az akkori magyar elit végig merte gondolni – a reformmozgalom keretein belül – az átrendeződés feladatait, és adott pillanatban az előkészített megoldásokat maga tette politikai realitássá. Szomorú látvány ezzel szemben az olyan elit, mely nem ura sorsának, hanem megvárja, hogy erőszak vagy az események állítsák félre, s akkor azután duzzog, szabotál, s teljesítetlen igényein rágódik. A közösségi erők meg nem bocsátható pocsékolása ez.
A szociális érzék hangoztatása, a szociális munka dicsőítése s a szociálpolitika állandósítása ellen már nemegyszer hangzottak kemény hangok. Ezek elsősorban szocialista hangok voltak, melyek mögött nem a régi elit csődjének s új elit kialakításának a gondja, hanem minden kiváltság megszüntetésének és a teljes társadalmi egyenlőségnek a követelménye állott. A fentiekben elmondottak azt akarták bizonyítani, hogy egy olyan felfogás, mely tisztában van a társadalmi elit szükségességével, minden szocialistánál keményebben kell hogy ítélkezzék a szociális érzék hangoztatásán, a szociális munka intézményesítésén és a karitatív szociálpolitikán alapuló társadalmi önelégültség felett. Még egyszer és utoljára hangsúlyoznunk kell, hogy ez az ítélet nem a szociális érzék konkrét megnyilvánulására és nem a valóban végzett szociális munkára vonatkozik, hanem azok önigazolási vágyból eredő hamis értékelésére s az erre alapított társadalmi önelégültségre. Az elit, ha kell, végezzen szociális munkát is, de legyen tudatában annak, hogy ha a reábízott társadalom odajut, hogy tartósan nem képes külön szociális munka nélkül fennállani, akkor az elitnek nem a szociális munka állandósítására, szervezésére, kiterjesztésére kell legjobb erőit fordítani, hanem a válság gyökerének a tisztázására és a válság okának a kiküszöbölésére. Ha pedig az derül ki, hogy a válság oka az elit mögött álló értékelési rend megingása s az elit teljesítőképességének a csökkenése, akkor az elitnek nem külön szociális érzék fejlesztésével és hangoztatásával kell szerepének feladását elodáznia, hanem igazi társas érzékkel a társadalmi értékelésnek azokat az új szempontjait kell megkeresnie és elsősorban magára alkalmaznia, melyek megfelelnek a megváltozott társadalmi közmeggyőződésnek, és alkalmasak a közösség megzavart harmóniájának a helyreállítására.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)